Bacsó Péter kultikus filmszatírájában, A tanúban hangzik el a diktatúra önmagába szerelmes funkcionáriusait tökéletesen leleplező, mára szállóigévé vált mondat: „Szerénység! Ne tömjénezze magát! Szerénység! Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.”
Van valami különösen ironikus abban, amikor évtizedekkel később egy bukott politikai rendszer vezetője kísértetiesen hasonló módon próbálja saját jelentőségét bizonygatni. Orbán Viktor legutóbbi nyilatkozata és az azt követő közösségi médiás bejegyzése ugyanis nem elsősorban az Alaptörvény módosításáról szólt, hanem saját magáról.
Az Országgyűlés által megszavazott, a miniszterelnöki tisztséget két ciklusban, vagyis nyolc évben maximáló alkotmányos szabály a Tisza Párt egyik régóta hangoztatott reformjavaslata volt. Az intézkedés célja világos: megakadályozni a hatalom tartós bebetonozódását, ösztönözni a politikai megújulást, és megerősíteni az intézményi garanciákat. A modern demokráciák egyik alapvető felismerése ugyanis az, hogy nem csak az a kérdés, ki van hatalmon, hanem az is, hogy léteznek-e olyan korlátok, amelyek
mindenkit korlátoznak.
Ez különösen fontos egy olyan országban, amely az elmúlt tizenhat évben megtapasztalhatta, milyen következményei vannak a fékek és ellensúlyok fokozatos leépítésének. Orbán Viktor és a Fidesz–KDNP kétharmados többsége a parlamentet sokszor puszta végrehajtó eszközzé silányította. Független intézmények veszítették el autonómiájukat, a választási rendszer átalakítása pedig egyre inkább a fennálló
hatalmi viszonyok konzerválását szolgálta. A mostani szabályozás éppen ezért nem egy személyről szól, hanem arról az intézményi tanulságról, amelyet az ország levonhatott ebből az időszakból.
Különösen figyelemre méltó volt a Fidesz érvelése, amely szerint a cikluskorlát valami szokatlan, Európában ismeretlen megoldás volna. Ez nem több politikai legendagyártásnál. Az európai alkotmányos kultúrában régóta jelen vannak azok a garanciák, amelyek a hatalom tartós koncentrációját hivatottak megakadályozni. A kérdés egyébként sem az, hogy léteznek-e ilyen demokratikus normák, hanem az,
hogy Magyarországon miért kellett ehhez egy tizenhat éven át épített személyi hatalmi rendszer tapasztalata.
Orbán Viktor azonban másképp keretezi a kérdést. A közösségi oldalára kitett, mindössze négy szavas reakciója – „Nem érint, rólam szól” – és a stúdióinterjúban elhangzott kijelentései ugyanazt az üzenetet hordozzák: szerinte a döntés valójában nem demokratikus elvről, hanem az ő személyéről szól.
Pedig éppen ez az állítás árul el a legtöbbet a gondolkodásmódjáról.
Ha a cikluskorlát bevezetése valóban általános demokratikus norma, akkor az nem Orbán Viktor ellen irányul, hanem minden miniszterelnökre egyformán vonatkozik. Ha viszont sikerül „Lex Orbánként” beállítani, akkor a vita már nem az intézményekről, hanem ismét róla szól. Ez a politikai keretezés egyszerre szolgálja a mártírszerep és a pótolhatatlanság mítoszának fenntartását.
Csakhogy a demokráciák nem arra épülnek, hogy egyes politikusok pótolhatatlanok. Éppen ellenkezőleg: arra épülnek, hogy senki sem az.
A magyar közélet az elmúlt másfél évtizedben számos példát látott arra, milyen veszélyeket hordoz a személyre szabott hatalomgyakorlás. A magánnyugdíjpénztári vagyon államosítása, a CEU kiszorítása, a civil szervezetek megbélyegzése vagy az egymást követő, gyakran politikai érdekekhez igazított jogszabály-módosítások mind ugyanabba az irányba mutattak: a hatalom korlátainak folyamatos tágításába.
Talán ezért olyan nehéz Orbán Viktornak elfogadnia a mostani helyzetet. Aki tizenhat éven át ahhoz szokott, hogy a törvények az ő politikai céljaihoz igazodnak, annak valóban nehéz elképzelnie, hogy egyszer olyan szabályok születnek, amelyek nem róla szólnak.
Pedig ezúttal éppen ez történt. Szerénység. Ne tömjénezze magát! Szerénység.