Gondolatok a közös minimum elvesztéséről és visszaszerzéséről

Vannak pillanatok, amikor egy politikai gesztus túlmutat önmagán. Nem azért, mintha történelmi jelentőségű lenne, hanem mert hirtelen láthatóvá tesz valamit abból, ami a társadalom mélyrétegeiben húzódik meg.
Ilyen pillanat volt, amikor a Mi Hazánk hatfős parlamenti frakciója demonstratívan kivonult a Parlament alakuló üléséről az Európai Himnusz, a roma himnuszként ismert ének és a Tavaszi szél vizet áraszt elhangzása előtt.
Első pillantásra ez csak egy újabb politikai performansznak tűnhetett. Egy provokációnak a napi hírek zsivajában. Valójában azonban sokkal többről szólt. Nem pusztán arról a hat emberről, akik felálltak és kivonultak a teremből, hanem arról a társadalmi lelkiállapotról, amelyben a kivonulás lassan általános magatartásformává vált Magyarországon.
Mert ma már nemcsak politikusok vonulnak ki. Az emberek is kivonulnak egymás valóságából.
Kivonulnak a vitákból, a közös gondolkodásból, a másik ember megértésének kísérletéből. Egyre többen érzik úgy, hogy a másik oldal nem egyszerűen téved, hanem veszélyt jelent arra az identitásra, amelyben élni szeretnének.
Az elmúlt másfél évtized magyar politikája nagyon tudatosan építette és gerjesztette ezt az érzést. A közélet fokozatosan elveszítette gyakorlati jellegét, és identitásháborúvá alakult át. A politika már nem elsősorban adókról, egészségügyről vagy gazdasági modellekről szólt, hanem arról, ki az „igazi magyar”, ki tartozik a „nemzethez”, és ki áll szemben vele.
Ez a logika rendkívül erős érzelmi közösségeket hozott létre a Fidesz támogatóiban. Sokan nem egyszerűen egy pártot támogattak, hanem egy világképet, amely biztonságot és önigazolást adott számukra. A politikai hovatartozás lassan kulturális és erkölcsi identitássá vált.
Csakhogy az identitáspolitika mindig kétélű fegyver.
Minél erősebben szervezi meg a „mi”-t, annál fenyegetőbbé teszi az „őket”. Amikor egy társadalmat hosszú időn keresztül erre a logikára treníroznak, előbb-utóbb már nem marad közös nyelv. A másik oldal nem ellenfél lesz, hanem megsemmisítendő ellenség.
Ebben a közegben vált különösen jelentőssé az a társadalmi fordulat, amely végül a Fidesz és Orbán támogatottságának drámai visszaeséséhez és a Tisza Párt megerősödéséhez vezetett.
Ennek a változásnak az egyik legfontosabb sajátossága az volt, hogy nem egyetlen ideológia köré szerveződött. Éppen ellenkezőleg. Egymástól nagyon különböző emberek kezdtek egy irányba mozdulni: konzervatívok és liberálisok, vallásosak és szekulárisak, korábbi jobboldaliak és baloldaliak.
Nem azért, mert mindenben egyetértettek volna, hanem mert elegük lett abból, hogy ki akarják őket
rekeszteni a magyarságukból, a hazaszeretetből; hogy hazaárulónak bélyegzik őket; hogy Orbán dehumanizálja őket. Egy ponton fontosabbá vált számukra valami más: a közös társadalmi minimum megőrzése.
Az az érzés, hogy egy ország nem épülhet kizárólag ellenségképekre. Hogy nem lehet folyamatos mozgósításban és kulturális háborúban élni. Hogy léteznie kell egy közös térnek, ahol a politikai különbségek ellenére az emberek még nem akarják megsemmisíteni egymást.
A Tisza körül kialakuló társadalmi támogatás részben ebből a vágyból született meg. Nem feltétlenül egy kész ideológia vonzotta az embereket, hanem a normalitás iránti igény. A közös nyelv és a közös haza visszaszerzésének reménye.
Paradox módon azonban a politikai fordulat most ugyanazt az identitásválságot idézte elő a korábbi kormánypárti szavazók maradék részében, amelyet korábban az ellenzéki oldalon lehetett érezni.
Hiszen akik hosszú éveken át egy politikai közösségben találták meg önazonosságukat, azok számára a vereség nem egyszerű politikai esemény, hanem személyes megrendülés. Úgy érzik, nemcsak a pártjuk omlott össze, hanem az a világ is, amelyben addig biztonságban érezték magukat.
Ezért marad meg sokaknál a düh, a kétségbeesés, a keserűség és az ellenoldal folyamatos minősítgetése.
Nem feltétlenül azért, mert rosszabb emberek lennének másoknál, hanem mert az identitásukat védik. A másik oldal legitimitásának elfogadása számukra saját korábbi meggyőződésük és hitük megkérdőjelezését jelentené.
És itt ér össze a Mi Hazánk parlamenti kivonulása és a hétköznapi gyűlölködés logikája.
Mindkettő ugyanarról szól: a félelemről, hogy elveszíthetik a helyüket a világban.
A radikalizmus, a rasszizmus, a politikai törzsi gondolkodás és a végletekig polarizált közélet gyakran ugyanabból a lelki mechanizmusból táplálkozik. Abból az érzésből, hogy a másik ember léte veszélyezteti a saját identitásunkat.
Ezért lett a kivonulás korunk egyik legpontosabb társadalmi metaforája.
Kivonulás a vitákból.
Kivonulás a közös valóságból.
Kivonulás egymás életéből.
Végül pedig kivonulás abból a gondolatból, hogy ugyanannak az országnak és társadalomnak vagyunk a tagjai.
Egy ország hosszú távon nem élhet pusztán identitásharcokból. A magyarságot nem az tartja össze, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodik. Hanem az, hogy létezik egy
pont, ahol a különbségek ellenére is megmarad az emberi és közösségi minimum.
Talán most Magyarország valódi kérdése sem az, hogy melyik politikai oldal győz véglegesen. Hanem az, hogy képesek leszünk-e visszatalálni ehhez a minimumhoz.
Ahhoz az egyszerű felismeréshez, hogy a másik ember nem lesz ellenség attól, hogy más pártra szavaz, más kultúrából jön, vagy másképp látja a világot.
Most talán kezdődhetne valami új: amikor már nem a kivonulás lesz a legerősebb politikai gesztus, hanem az, hogy újra leülünk egy asztalhoz.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. május 11-én.