Az utóbbi két-három évtized Jókai-monográfusai, Szilasi László, Szajbély Mihály, Fried István, Hansági Ágnes figyeltek fel arra, hogy a Jókai-filológia sok olyan sztereotípiát görget maga előtt, Jókai „mesemondói szerepkörét”, „a fekete-fehér jellemeket”, a „mindentudó narrátori önkényt”, ami eredetileg Gyulaiék, talán politikai értelemben is elfogult véleménye, vagy a nyomasztó médiajelenlétével megbarátkozni nem tudó kortársainak a hangja volt. Ez a recepciótörténet festette Jókairól a lektűr-író képét, emiatt, a romantika-realizmus hamis kettősségére áthangolt értelmezéstörténet miatt maradt alul egy időre Jókai Kemény Zsigmonddal szemben. Legendák keringenek arról a 70-es évek végi, hallgatók által szervezett miniatűr tiltakozásról – és talán Wéber Antal tanár úr volt az, aki engedett –, hogy ne kelljen a „középszerű”, „romantikus” Jókai-regényekből vizsgázni. A régi olvasási statisztikák az 1970-es években egyébként azt mutatták, hogy még mindig Jókait olvastak a legtöbben, és csak Fekete István vetekedett akkor ezzel az olvasói népszerűséggel.
Ennek a XX. századi popularitásnak már feltehetőleg nem a hagyományos olvasás-médiumokban való jelenlét volt az egyetlen oka, amennyi abból fennmaradt, az nagyrészt a Jókai-adaptációk XX. századi történetének volt köszönhető, az új tömegmédiumok distant-reading műfajainak.
2018 óta évente kétszer is megünnepeljük a magyar prózairodalmat: most az egyik ünnep éppen egy 200. születésnapra esik. Ünnepeljük a 200 éves csecsemőt, Jókai Móricot, aki ott, 1825-ben, Komáromban még semmit nem tett hozzá a magyar irodalmi kánonhoz, azon kívül, hogy élete első napjaiban, későbbi örömünkre vagy bánatunkra, minden erejével és elszántságával igyekezett életben maradni. A születési és halálozási évfordulókkal, centenáriumokkal és bicentenáriumokkal az irodalmi élet önmagát ünnepli, vagy próbálja a rosszérzetét elhessegetni, ígéretet tesz, hogy nem felejti sem az április 14-éken Esterházy Pétert, sem most, február 18-án Jókait. Nincs ez rosszul, elférnek egymás mellett. Ha kell, a szívünkben is.
Sokkal helyénvalóbb volna írói jubileumokat ünnepelni. Jókai megmosolyogtató álszerénységgel, de átélte az irodalmi jelenlétének ötven évét ünneplő nagy nemzeti felhajtást. Igen, az írót mégiscsak az írói teljesítménye, tekintélye, népszerűsége, írásainak a „műbölcsészet” által igazolt esztétikai értékei teszik íróvá. Ez tárgyiasul abban a száz kötetben, a jubileumi „nemzeti kiadásban”, ami 1894 és 1907 között jelent meg. Abban a „centenáriumi” százvalahány kötetben, ami 1925 óta foglal el – ma már néha évekig érintetlenül – többpolcnyi helyet a polgári lakások házikönyvtáraiban, ahogy az újabb és újabb, teljes vagy töredékes, össz- és kritikai kiadások a közkönyvtárakban.
Három ilyen szép évünk volt az elmúlt nyolcból, így jöttek sorban: Arany, aztán Petőfi, aztán Jókai. A kultikus ünneplések mögé zsebpénznyinek számító forintszázmilliókat, pár milliárdnyit tett a kormányzat, mert politikai, valószínűleg valamilyen kultúrpolitikai befektetést láthatott benne. Az ünneplésbe bevont laikus vagy professzionális olvasók, irodalomtörténészek, kulturális médiumok persze pár hónapon át élvezik ennek a pénzinjekciónak a jótékony hatásait, beszélgetős műsorok készülnek, kis és nagy költségvetésű filmek forognak. Ünnepi konferenciákat lehet rendezni, tanulmánykötetek, monográfiák, folyóirat-különszámok jelenhetnek meg, befejeződhetnek fél évszázada félbehagyott kritikai kiadások, de legalábbis kisebbednek a kiadások hiányfoltjai. Szót kaphatnak fontos, a recepciótörténetben fordulatot hozó, új értelmezések, vagy nem annyira fontos, de legalább az addig rosszul tudott tényeket kiigazító filologizálások. Az állam örül, hogy letudta ennyivel, nem kell Arany-, Petőfi-, Jókai-intézeteket létrehoznia, nem kell olyan kutatásokat finanszíroznia, amiknek húsz-huszonöt évnyi a lefutási idejük. Nem kell többéves tananyagfejlesztő, tanártovábbképző programokat indítani, hogy hogyan kerüljenek be a klasszikusok – a kortársak vagy a korosztályos olvasmányok mellé – az iskolákba, hogyan olvassuk ezeket a mai észjárásunk szerint, a mai világunk felől. Az a pár száz ember, aki megnyert és elbukott pályázatok között „raftingolva”, tudománymetriai pontokért, ki tudja, miért dolgozik Jókai újraértésén, haszontalan: éppen elhordják fejük felől a kutatóintézeteket meg a tanszékeket. Hasznos dolgokat csinálhatnának a rászánni érdemes, hosszú időben, amennyit nem adnak – tehát jobb, ha nem csinálják.
És akkor még az a csúfság is megesik – kultúrpolitikai paródia, önleleplezés –, hogy a kurrens államháztartási pánik miatt egyszer csak Jókaira töredékannyi pénzecske sem jut, mint amennyit pár évvel ezelőtt Aranyra és Petőfire, filmre, betonra elköltöttek. Méltánytalan Jókaival szemben. Jókai nagyon meg lenne sértődve.
Az idei Jókai-évforduló talán alkalmat adna arra, hogy ne a Jókai-kultuszt, ne a Jókairól kialakult közhelyeinket ünnepeljük, hanem az írói teljesítményét. Például a fizikailag is felfoghatatlan munkamennyiséget, amit fiatalemberként, az Életképeknél elkezdett, és hatvan éven át folyamatosan, megállás nélkül elvégzett. Egy huszadik század eleji kismonográfusa kiszámolta, hogy a hatvan évből csak öt hónap az, amikor egy sort sem ír, 1849 őszén, Tardonán. Azon kívül folyton, megállíthatatlanul. Ez persze nem csak valami heroikus grafománság: ez a XIX. századi, az 1840-es évektől nálunk is megjelenő írói-sajtóvállalkozói modell, a dickensi, az idősebb Dumas-ra, a Goncourt fivérekre jellemző írói szerep hazai adaptálása. A tehetséges és fiatal író-szerkesztő Jókai az 1849 utáni évek traumatikusan összeomló sajtóviszonyaiban meglátja a maga és a magyar irodalom javára fordítható lehetőségeket. A magyar regényolvasók addigi bálványai, Jósika Miklós és a népszerű irányregény műfaját hibátlanul művelő Eötvös József emigrációban vannak, és elveszítik közvetlen kapcsolatukat az addigi olvasóikkal, egy darabig meg sem jelenhetnek; az 1850-es évektől kulcskérdés az olvasóközönség kétnyelvűségének kihasználása, illetve az új hatalommal Magyarországra települő német anyanyelvű vállalkozói és „beamter” családok művelt közönségének a magyar irodalmi tradíciókhoz édesgetése. Jókait németre fordítják a németül olvasó belpiacos olvasók számára, a folytatásban megjelenő regényei közül nem egy pár hét késéssel már olvasható németül a Pester Lloydban, vagy más német lapokban; a sajtóban új laptípusok vállalják fel a folytatásos közlést, politikai, gazdasági profilú heti- és napilapok közölnek fél lapoldalnyi regényrészleteket; megjelennek a könyvpiacon nálunk is a filléres, füzetes regények.
Jókainak konkurensei is vannak ebben az olvasókhoz új médiumokon keresztül eljuttatható irodalmi „termelésben”: Kemény Zsigmond, aki azért nem olyan termékeny regényíró, mint Jókai, és a Vas Gereben írói álnéven publikáló, Petőfivel egyidős Radákovics József – akinek a munkabírása nem kisebb Jókaiénál, sok nem regényszerű regényt, „erkölcsrajzot”, az olvasókat nagyon is érdeklő prózát ír, de alig negyvennégy évesen, 1868 elején meghal. Innen kezdve, Mikszáthig, jó másfél-két évtizeden át Jókainak nincs regényírói és novellista konkurenciája, s utóbb, az 1880-as évektől Mikszáth sem viselkedik ellenséges írói konkurensként Jókaival szemben – pedig még ellenkező politikai táborban is vannak –, Jókai neki egy barátságos irodalmi fantom. Jókai halála napján írni kezdi a róla szóló életrajzot, a Jókai Mór élete és korát.
Jókai az 1844 és 1905 közötti nyomtatott és más médiumokban való lehengerlő – azt mégse írhatjuk, hogy nyomasztó – jelenlétét legfőképpen a szellemi és fizikai energiáinak köszönheti. (A XIX. században komoly fizikai megterhelés az írás, a piszkozatok és a tisztázatok másolgatása megsokszorozza az írással töltött időt, Jókai még nem használ írógépet, nem diktál gyorsíró-kisasszonyoknak, nem alkalmaz a storyline-jait kidolgozó, tehetséges, fiatal íróinasokat, mint az idősebb Dumas.) Mindent maga ír, novellát, regényfolytatást, hírlapi cikket. Szerkeszt újságokat, levelez, olvasói rovatot vezet, anekdotákat, adomákat gyűjt és publikál, fordít, színdarabot ír és adaptál a saját regényéből. Egy igazi bécsi nagyoperett, A cigánybáró kerül ki a keze alól, politizál, országgyűlési képviselő, interpellál, felszólal, ünnepi beszédeket fogalmaz, királyhimnuszt ír. Ellentmondásos közéleti ember, társasági lény. Ellenzéki létére jó viszonyt ápol az uralkodóval és a császárnéval. Csak a kritikusokkal nincs jó viszonyban. Különösen az úgynevezett „irodalmi Deák-párt”, Gyulai Pál, Arany János, majd később Péterfy Jenő igyekeznek elég elszántan kisebbíteni regényei esztétikai értékét. Néha jogosan.*
Az utóbbi két-három évtized Jókai-monográfusai, Szilasi László, Szajbély Mihály, Fried István, Hansági Ágnes figyeltek fel arra, hogy a Jókai-filológia sok olyan sztereotípiát görget maga előtt, Jókai „mesemondói szerepkörét”, „a fekete-fehér jellemeket”, a „mindentudó narrátori önkényt”, ami eredetileg Gyulaiék talán politikai értelemben is elfogult véleménye vagy a nyomasztó médiajelenlétével megbarátkozni nem tudó kortársainak a hangja volt. Ez a recepciótörténet festette Jókairól a lektűríró képét, e miatt a romantika-realizmus hamis kettősségére áthangolt értelmezéstörténet miatt maradt alul egy időre Jókai Kemény Zsigmonddal szemben. Legendák keringenek arról a 70-es évek végi, hallgatók által szervezett miniatűr tiltakozásról – és talán Wéber Antal tanár úr volt az, aki engedett – az ellen, hogy vizsgázni kell a „középszerű”, „romantikus” Jókai-regényekből. A régi olvasási statisztikák az 1970-es években egyébként azt mutatták, hogy még mindig Jókait olvastak a legtöbben, és csak Fekete István vetekedett akkor ezzel az olvasói népszerűséggel.
Ennek a XX. századi popularitásnak már feltehetőleg nem a hagyományos olvasásmédiumokban való jelenlét volt az egyetlen oka, amennyi abból fennmaradt, az nagyrészt a Jókai-adaptációk XX. századi történetének volt köszönhető, az új tömegmédiumok distant reading műfajainak: a magyarországi néma- és hangosfilmek a Jókai-történetekhez való vonzódásának (Az arany emberből már 1918-ban készült Jókai saját színpadi adaptációját is felhasználó filmváltozat), az ifjúsági átdolgozásoknak (Bródy Sándor több ilyet is készített, Az arany embert például A rózsák szigete címen adta ki), a rádió a különböző korszakaiban sok hangjátékot készített Jókai-művekből (az ELTE online rádiójáték-katalógusa hetvennél többet sorol fel, hangjátékokat, színházi előadások felvételeit). Aztán jöttek a Jókai-hangoskönyvek, a hallgatható Jókai.
A XXI. századi irodalomtörténet többféleképpen is igyekezett megszabadulni ezektől a sztereotípiáktól: a romantika fogalmának tágabb, „újragondolt” változatában, a Jókai-poétika irónia-központúságában, a Jókai-regények folytatásosságából következő poétikai jellegzetességek felismerésében (a karakterépítés, az elbeszélésnek a képszerű gondolkodást kiprovokáló elemei, a folytatások írása közben újratervezhető cselekmény, a fordulatok kiszámíthatóságával és váratlanságával való játék, az epizódok cliffhangerszerű határai) olyan új szempontokat emeltek be a Jókai-olvasás történetébe, amelyek lehetővé tették a Jókai-szöveguniverzum esztétikai átrendezését.
Ilyen hatalmas életmű persze nem lehet egyenletes, kétségkívül felismerhetők benne a szórakoztatni és tetszeni vágyás, a didaxis, a politikai véleményformálás, az olvasók nyelvi akkulturációjának, esztétikai és etikai nevelésének bizonyos elemei, néha az egész mű ilyen, néha csak egyes, ma már idegenkedéssel forgatott részei. A régi, Spenót-kori irodalomtörténet előszeretettel emlegette a Jókai-regények nagy, 1855 és 1885 közötti korszakát, az Egy magyar nábobtól a Fekete gyémántokig tartó időszakot, sőt egy 1875-ös fordulatot is, amitől kezdve Jókai elbeszélései látványosan átalakultak – akkor persze még nem így mondták – erőfeszítés nélkül befogadható, middlebrow olvasmányokká.
Ha azonban a mai Jókai-filológia új fókuszaiból tekintünk rá az életműre, ezeket a régi poétikai-esztétikai kategóriákat, korszakhatárokat is áthelyezhetjük máshová. A Jókai-pálya történetére ma inkább a Jókai-olvasás történeteként érdemes gondolnunk. A változó médiumokban megjelenő Jókai-történetek történeteként. A Jókait olvasó kamasz-, férfi- és női olvasásmódok történeteként. A hogyan olvassunk Jókait? kérdés történeteként.*
Ha egy időre meg nem történtté tehetnénk a rajongó és utálkozó Jókai-recepciót, vagy legalább egy időre sem ennek, sem annak nem hinnénk: érdekes dolgokat tapasztalnánk magunkon Jókai olvasása közben. Volna, ami a régi laikus, empatikus olvasói énünket életre keltené, ami elvarázsolna, volna, ami unalmasnak hatna, vagy idegesítően túlírtnak, volna, amit két oldalról fölhalmozott szótárkupacok vagy a permanens guglizás nélkül – ennyit az erőfeszítés nélküli olvasásról – nem is értenénk, néha meg azon kapnánk magunkat, hogy órák óta vigyorgunk az izgatóan intelligens poénjain. A Jókai-szövegek nagyon sokfélék. A Jókai-filológiának talán az az alapvető tévedése, hogy Gyulaiék, Sőtérék óta – húsz éve talán már nem, mintha ezeket a kritikai előítéleteket sikerült volna lebontani – mindig meg akarta mondani, hogy Jókai milyen. Mintha mindig össze akarta volna vetni Jókai milyenségét a kortársai esztétikailag gyakran következetesebb elbeszélőművészetével. Csakhogy Jókai túlságosan sokféle – új elbeszélői hangokkal vagy az olvasó türelmével kísérletező, a nehezen észrevehető dolgokra, a kuriozitásra figyelő experimentátor író. Ő maga is használja ezt a szót az Enyim, tied, övében. (Talán ez a kísérletezés tűnik a fanyalgók számára Jókainál bosszantóan romantikusnak vagy meseszerűnek.)
Azt talán túlzás lenne állítani, hogy Jókai absztrakt, modern poetológiai értelemben vett narrátorai minden regényében másmilyenek. Biztosan vannak olyan elbeszélői „hangjai”, amik hasonlítanak egymásra. Az egykorú olvasói által „közelmúlt-történetiként” olvasott regényeiben, a Nábobban, a Kárpáthy Zoltánban, a Kőszívűben, a Mire megvénülünkben, az És mégis mozog a Földben például lehet egy – a kultikus irodalomértés még magával, Jókai Mórral, a közéleti emberrel, a lapszerkesztővel is azonosította ezt a hangot – önazonosnak látott írói attitűdöt észlelni. De ez a narrátor nem hasonlít a Rab Ráby gyilkosan nihilista narrátorához, nem hasonlít A lőcsei fehér asszony szinte női elbeszélői hangot imitáló történetmesélőjéhez, Az arany ember és a Fekete gyémántok közgazdasági szatíráinak narrátoraihoz, A lélekidomár charcot-i pszichológusához, az extrém szituációkba taszított hősök vergődését figyelő és analizáló elbeszélőkhöz, A három márványfej a fordulatokat provokatív módon túlhajtó, az írói fantázia laboratóriumi körülményeit leíró elbeszélésmódjához és az utolsó évek virtuóz, több hangon megszólaló, az olvasót hol jobban, hol alig-alig elragadó kísérletezéséhez. Jókai nem egy hangú író, Jókai írói pályája nem egyenes vonal mentén tart valami felé, nem fejlődik egy bizonyos, az irodalomtörténeti narratívák által kijelölt irányba, ezért vissza sem fejlődik soha. A pálya nem lineárisan halad, hanem térképszerűen – vagy felfelé, a levegőégbe, mint A jövő század regényében –, lakatlan vagy elzárt világok felfedezőjeként hol erre, hol arra keres valami újat, valamit, amit mindig másképpen akar elmondani.
Én őt keresem, a másik, a kísérletező és mindig másmilyen Jókait! Keresni jobb, mint ünnepelni!
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 7. számának Feuilleton rovatában 2025. február 14-én.
A szerkesztő megjegyzése
Néhány érdekesség a Wikipédia remekbe szabott szócikkéből:
Ásvai Jókay Móric, közismertebb nevén Jókai Mór (Komárom, 1825. február 18. – Budapest, Erzsébetváros, 1904. május 5. a márciusi ifjak egyike, regényíró, a „nagy magyar mesemondó”, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia igazgató-tanácsának tagja, a Szent István-rend lovagja, a Kisfaludy Társaság tagja, 1876-tól 1903-ig a Petőfi Társaság elnöke, a Dugonics Társaság tiszteletbeli tagja. Jókay Károly és Jókai Eszter öccse.
Jókay Móricz néven anyakönyvezték. Egy anekdota szerint írótársa, Tóth Lőrinc címzett először egy levelet „Jókay Mór úrnak”, amin Jókai kezdetben bosszankodott, s frappáns válaszul ő maga is „Tóth Lőr úrnak” címezte leveleit. Később Petőfi unszolására kezdte az irodalmi életben a Jókay Mór nevet használni. 1848. március 15. után nevében az y-t i-re cserélte, ezzel is jelezve, hogy nem akar élni a nemesi származás előnyeivel, így legismertebb regényei már Jókai Mór néven jelentek meg.
A kis Móricban korán jelentkezett az erős képzelődés. Ennek tulajdonítható ideges félénksége, ami egyebek között abban nyilvánult meg, hogy rettegett a nagy szakállú zsidóktól, a kutyáktól és különösen attól, hogy élve eltemetik. Szülei nem eresztették el a háztól, pajtásai nemigen voltak, magában, bizarr játékokkal szeretett mulatni. Nagy hatást gyakorolt lelkére édesapja, aki barátja volt az irodalomnak, színészetnek és maga is írogatott időtöltésből verseket, rajzolgatott, festett, mesélt az 1809-es nemesi felkelésről, amelyben részt vett; valamint édesanyja, aki jeles adomázó volt. Mindezeket a hajlamokat tehát Jókai a szüleitől örökölte. Kilencéves korában megjelent két verse nyomtatásban.
Gimnáziumi tanulmányait Komáromban folytatta. Tanárai közül nagy szeretettel és hálával emlékezik meg Váli Ferencről, aki később sógorává lett. Úgy jellemzi őt mint puritán szigorúságú, sokoldalú, tudományosan képzett férfiút és jeles tanárt. Tőle tanult meg Jókai három év alatt franciául, angolul és olaszul; az ő vezetése alatt készítette retorikai (1837–38) és poetikai (1838–39) feladatait. Jókainak télen-nyáron minden nap hajnali öt órakor ott kellett lennie tanítója írószobájában, és ezt úgy megszokta, hogy idős korában is reggel hat órakor kelt fel és 10 órára elvégezte írnivalóját. 1839–40-ben a logikai évfolyamot ugyancsak a komáromi református középiskolában végezte Váli vezetése alatt. A II. bölcseleti osztályra, melyet akkor fizikának neveztek, az 1841–42-es iskolai évre a pápai református iskolába küldte őt édesanyja, ahol végül az érettségi vizsgát letette.
A II. bölcseleti osztályra, melyet akkor fizikának neveztek, az 1841–42-es iskolai évre a pápai református iskolába küldte őt édesanyja, ahol végül az érettségi vizsgát letette. Jeles tanárai voltak, köztük a természettudós Tarczy Lajos, aki egyébként az irodalmi foglalkozásban is vezetője volt az ifjúságnak. A szerencsés véletlen több tehetséges kortárssal, többek közt Kerkapoly Károllyal, Petrich Somával, Kozma Sándorral és Petőfi Sándorral hozta össze; utóbbival szoros barátságot is kötött. Jókai tizenegy tantárgyból mind a két félévben csupa jeles osztályzatot kapott, és az elsők között volt poétaként is. Volt ugyanis az iskolában egy önképző-társulat, amelynek tagjai hetenkénti üléseiken a beadott irodalmi műveket bírálták, s amit elfogadtak, azt a szerzők felolvasták és saját kezűleg az érdemkönyvbe iktatták. 1841. november 21-én érdemkönyvbe írásra ítélték: Mi az? c. lírai költeményét, majd 1842-ben Az istenítélet c. elbeszélését. Írt még számos lírai művet, 1842. július 26-án pedig egy arany jutalmat nyert Tűz és víz c. elbeszélésével.
Erős és gyakori mellfájás kínozta, meg volt győződve arról, hogy tüdővésze van. Az iskolai év bevégeztével, augusztus 21. után hazament. Petőfi és Orlay pár nappal azután szintén elhagyták Pápát és Komárom felé vették útjukat, hogy Jókait meglátogassák; az anya szívesen fogadta és csak három nap múlva bocsátotta el őket. Levegőváltozásra lévén szüksége, anyja Kecskemétre küldte őt jogot tanulni. Ezen alföldi város testére, lelkére egyaránt üdvösen hatott. „Itt lett belőlem ember! Itt lett belőlem magyar író”, mondja visszaemlékezésében ő maga. Mellbaja teljesen megszűnt, szervezete megerősödött. Megismerte az igazi magyar népéletet, a népjellemet, a puszták világát.
1843 április elején elkísérte Petőfit Pestre, és együtt ment vele Frankenburg Adolf lakására. A jogi tanulmányok befejezése után egy évig bojtár volt Asztalos István komáromi ügyvédnél, azután mint jurátus Molnár József irodájába jutott Pesten. Javadalmazása a szálláson kívül 6 forint egy hónapra. Petőfi már ekkor Pesten lakott és ünnepelt költő volt. Örömmel fogadta Jókait és büszkén mutatta be fiatal írótársainak, akik az Életképek-ben megjelent A Nepean-sziget után ismerték. Ekkor írta Petőfi Jókai Mórhoz c. költeményét, mely a Pesti Divatlap-ban (1845. II. 37. sz. dec. 11.) jelent meg.
Az ügyvédi pályával csakhamar szakított. 1846-ban, első regényének, a Hétköznapoknak a sikere után az írásnak szentelte életét. Eszménye, az irodalom, vonzotta őt ellenállhatatlanul. Amikor megismerkedett Victor Hugo és főképpen Eugène Sue műveivel, természeti hajlandósága és e példák egyenesen arra utaltak, hogy ő is ebben a költői formában és szellemben próbálja meg erejét; egymást követték a lapokban elbeszélései és regényszemelvényei. 1846-ban Frankenburg lapjánál vállalt állást, a színházi rovatot vezetve, nemsokára azonban Helmeczy Jelenkoránál az újdonságok rovatának vezetését vette át és itt működött három hónapig.
1847 közepén Frankenburg az udvari kancelláriánál kapván hivatalt, Bécsbe költözött. Lapjának szerkesztését Jókainak adta át. Petőfi is ekkor tért Pestre (június 14-én) utazásából; Jókai naponta találkozott vele, szövetkeztek a lap érdekében; megnyerték Arany Jánost, Tompa Mihályt és többeket munkatársaknak.
A világosi katasztrófa után menekülését Rákóczy János, Kossuth rokona és titkára intézte, aki kocsit, lovat vett, felöltözött kocsisnak, felvette Jókait utasnak és vakmerően keresztülhajtott a szembe jövő orosz táboron. Gyulán találkozott ismét nejével és vele együtt menekült tovább a Bükk-vidék borsodi rengetegeibe. Tardonán, az erdős hegység elrejtett völgyi falujában, Csányi Béni földbirtokosnál húzta meg magát és itt élt, leginkább festéssel foglalkozva, négy és fél hónapig. Ezt az időszakot meséli el az Egy bujdosó naplója című műve. Jókainénak sikerült egy Klapka-féle komáromi menlevelet szereznie, Jókai Mór, mint Klapka György által kinevezett honvédhadnagy számára kiállítva és amelyet Szathmáry Zsigmond (Szigligeti Ede testvére) honvédkapitány kézbesített. Élete így meg volt mentve, de az óvatosság nem volt felesleges. Pestre csak később, Kovács János neve alatt Miskolcon szerzett útlevéllel tért vissza, s még itt is több hónapig részint neje lakásán, részint a budai hegyekben Adliczer vendéglőjében rejtőzött.
Az irodalom férfiaival szemben a katonai kormány kíméletes volt; azonban örökké szégyen marad, hogy egy magyar közvádló, Hegyesi József 34 írót, köztük Jókait is halálra jelölt ki; de egy másik tisztességes államügyész, Kossalkó János, terjedelmes emlékiratban megvédte őket, kimutatván, hogy az irodalom nem vezette a forradalmat, csupán visszhangja volt a közérzésnek. Így volt lehetséges, hogy az 1850-es irodalmi művek közt Jókai (Sajó álnév alatt) munkái is megjelenhettek, elébb a Szilágyi Sándor által szerkesztett a Pesti Röpívek-ben, a Magyar Emléklapok-ban és ennek utódlapjában a Magyar Irók füzetei-ben. Álnevének keletkezéséről később így írt: „Ha a nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt: leszek »Sajó«: ugatni fogunk, ha nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk.”
Az 1850-es években Jókai egyike volt azoknak az íróknak, akik tollukkal a nemzetmentés nagy ügyének tettek halhatatlan szolgálatot, s többet e téren nem tett nála senki. A közélet sorompói le voltak eresztve, Jókait semmi sem vonta el az irodalomtól, kizárólag annak élhetett, s ekkor jutott el dicsősége és hatása tetőpontjára. 1851-ben élénkebb irodalmi élet kezdődött, Jókai munkatársként támogatta az új szépirodalmi lapokat, és már saját neve alatt dolgozgatott Vahot Imrével szövetkezve, akinek Remény című folyóiratába írt és fél évig szerkesztőtársa volt
Politikai pályafutása
Párt
Határozati Párt (1861)
Balközép Párt (1865–1875)
Szabadelvű Párt (1875–1904)
Választókerület
Siklós (1861, 1865–1868)
Terézváros (Pest város) (1868–1872)
Dárda (1872–1875)
Józsefváros (Budapest) (1875–1878)
Erzsébetváros (Erdély) (1878–1881)
Illyefalva (1881–1884)
Kassa (1884–1892)
Oravica (1892–1896)
Jókai 1904 tavaszán Nizzából hazatérve megfázott. 1904. május 5-én reggel kikerestette A lőcsei fehér asszony című művét könyvtárából, amit színműnek akart átdolgozni, de a belelapozást követően már nem volt ereje foglalkozni vele. Délután meglátogatta Beöthy Zsolt is, akivel elbeszélgetett, az ő távozása után elaludt. Este hat órakor ébredt fel, és panaszkodott gyöngeségére, kérte, hogy nyissák ki az ablakot. Ezután elkérte a hogyléte felől tudakozók névjegyét, hogy megnézze őket. Nyolc órakor Korányi Frigyes és Stricker Mór mellhártyaizzadmányt diagnosztizáltak Jókainál, aki azonban nem panaszkodott fájdalomra. Este 9-kor még hozzáigazította óráját a lakásban található többihez, letette az éjjeliszekrényre, és percekig hallgatta. Majd annyit mondott: „Aludni akarok”, s fokozatosan elhagyta ereje. Életének 80. évében hunyt el, tüdőgyulladásban.
