Fejezet Hermann Gusztáv Mihály Hit által teremtett székely múlt című dolgozatából.*
Úgy véljük, nem tekinthetjük át a hun-székely leszármazás mítoszának csatornáit anélkül, hogy ne érintenénk a „székely himnusz” több szempontból is kényes kérdését. Mihály János fentebbi történetében is nagyapja úgy támasztja alá az általa elmondottak hitelét, hogy eldúdol két sort ebből a dalból.
Igazából 1921-ben a szerzők nem himnuszt szerettek volna írni. A Székelyudvarhelyről származó Csanády György újságíró és a Kolozsvárról kitelepedett Mihalik Kálmán orvos egy szomorkás hangulatú dalt, egyfajta profán zsoltárt kívántak komponálni, amely tükrözné a székelyek kollektív érzelemvilágát az új geopolitikai helyzetben.
Eredetileg ez egy misztériumjáték része volt, amit egy Budapest melletti erdő tisztásán adtak elő. Az itt tartott szertartásokon olyan székely fiatalok vettek részt, akik tanulmányaik folytatása érdekében Magyarországra költöztek. E szertartások rendje bizarrnak tűnő elegye volt a misztikus és profán elemeknek, célja az volt, hogy elmélyítse a jelenlévők ragaszkodását a szülőföldjükhöz úgy, hogy más népek érzelmeit ne sértse.
A dal előbb a Magyarországon tanuló székely egyetemisták körében terjedt el, majd énekelték a cserkészek is, miközben Romániában még a két világháború közti időszakban betiltották (de nem szabadott énekelni a kommunista Magyarországon sem!), mely tiltás egészen 1989 végéig érvényben maradt. De éppen e tiltás tette rendkívül népszerűvé, mígnem a székely közösség egyfajta himnuszává vált.
Az, hogy az 1989 utáni Romániában a hatóságok megtűrik, egyfelől azt bizonyítja, hogy a tiltás hatástalan volt, másrészt azt, hogy nem mutatható ki a szövegben semmiféle románellenes tartalom.
A kritika általános véleménye viszont az, hogy a vers nem tartozik a magyar líra
gyöngyszemei közé. Csanádi költeménye eredetileg így hangzott:
Ki tudja merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped
Csaba király a csillagösvényen.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcától zajló tengeren.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd el Erdélyt, Erdély Istene!
A himnusz folklorizációs folyamaton ment át, néhány szó változott az eredeti
kézirathoz képest, sőt, hozzáadtak néhány szakaszt. Ünnepi alkalmakkor viszont az
eredeti szöveg apró részleteiben folklorizált változatát éneklik, a hozzáadott szakaszok nélkül. Úgy véljük tehát, hogy a himnusz – a „csillagösvényen” várt Csaba királyfi legendás alakjának felidézésével – döntő szerepet játszott abban, hogy a székelység nagy többsége, a legkülönbözőbb társadalmi, intellektuális és életkori csoportok magukénak érzik a székelyek hun leszármazásának tanát. Mindez az
akadémiai körök és tankönyvszerzők arra irányuló erőfeszítéseinek dacára, hogy
megismertessék a történészek szakmai vitáiban megfogalmazott újabb elméleteket. A hun eredetelmélet – különösképpen a „Hadak útja” mondája, amelyre utal
a himnusz – a székelyeknél a megmaradás, az identitás, a hagyományok, a nyelv
és kultúra őrzésének a szimbóluma. A székelyek kis része – mindenképpen kevesebb, mint 50 százaléka – hajlandó egyelőre különbséget tenni szimbólum és történelmi
igazság között. Annál is inkább, mert a „történelmi igazság” jelenleg – és előreláthatóan még hosszú ideig – a szakemberek vitáinak tárgya lesz.
Forrás: Regio – Székelyek az elmúlt jelenben
*A szerző lábjegyzete
A tanulmány eredetileg román nyelven íródott, a román olvasóközönség számára. Jelen változatot a Székelyföldi önképépítés a 19-20. században NKFI 128848. sz. kutatás keretében a szerző fordította. A Sorin Mitu professzor által szerkesztett kötet, amelyben Secuii címen megjelent (Imaginar istoric. Iași: Polirom, 2020. 212–232.) a Romániában élő közösségek (elsősorban a többségi nemzet, illetve azon belüli csoportok) képzelet szülte történelmi narratíváit, ezek időbeli változását igyekszik összefoglalni, de helyet kapott benne egy-egy, a szászok, illetve a székelyek történeti önképét vizsgáló tanulmány is. A kötet egy nagyobb – Corin Braga filológusprofesszor által koordinált – projekt része (Enciclopedia imaginariilor din România), mely öt kötetben próbálja áttekinteni a képzelet szerepét a román kultúra különböző területein (irodalom, nyelv, történelem, vallás, művészet).
A szerkesztő megjegyzése
Legutóbbi jegyzetünkben – a Wikipédia szócikke alapján – azt írtuk: Eredetileg az utolsó sora ez volt: „Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!” Csanády György így írta le! Mérvadó források szerint a megváltoztatott szöveg az amerikai magyarok közt terjedt el az 1970-es években. Akárhogy vesszük, revizionista érzülettel. Hozzátéve, hogy a visszatérés az eredeti változathoz sok mindent megoldana, rendben volna a románok számára is. És mit tesz egy vessző és egy betű! Hermann Gusztáv fentebb így írja le az utolsó sort: Ne hagyd el Erdélyt, Erdély Istene! Tehát semmi „elveszni” (mint az amerikai irredenta változatban)! És a fohász Erdély Istenéhez szól! Ne hagyd el Erdélyt, Erdély Istene! Érdemes volna az etnikai béke érdekében ehhez a – minden szempontból, költőileg is érvényesebb – változathoz (visszatérni), és nem lehet vita, lelkesen énekelhetik akár a románok is. (Lehet, hogy a jelenlegi magyarországi NERvózus kevésbé, de ők kevésbé is fontosak, ez a mi ügyünk.) Felhívjuk az RMDSZ vezetőinek figyelmét: támogassák és vigyék keresztül, hogy a történelmileg és politikailag is korrekt, hiteles változat legyen a hivatalos!
