Volt már ilyen. 2002 tavaszán. Akkor még ott voltam Orbán mellett. Akkor még hittem a polgári Magyarország ethoszában. Akkor még nem tudtam, hogy mindez csak politikai termék. Akkor minden közvélemény-kutató – egy kivételével – fényes Fidesz győzelmet jósolt. Nem csaltak a közvélemény-kutatók, csak a kérdéseiket nem tudják pontosan megfogalmazni. Egynek sikerült.
A közhangulat akkor is hasonló volt a maihoz. Nagy volt a lappangó, ki nem mondott társadalmi elégedetlenség. A nyugdíjasok, a közalkalmazottak, a vállalkozók, a tanárok, az orvosok és az ápolók sértve és megbántva érezték magukat, épp úgy, mint ma. Hiába ment a figyelmeztetés a nagy embereknek, ebből baj lesz. Orbán legyintett, mi vagyunk többen, nem lehet baj, nyerni fogunk. Nem nyertünk. Az ellenzék nyert.
Most rosszabb a helyzet. Most háború dúl a szomszédunkban. Kevesebben hiszik, mint Orbán gondolja, hogy ha nem segítjük Ukrajnát az orosz agresszióval szemben, kimaradunk a háborúból. Vagy ha megsegítjük a szomszédainkat, nem lesz orosz gázunk. Kevesen hiszik, hogy oda lesz a rezsicsökkentés. Rezsicsökkentés kontra agresszió, halottak és menekültek. Szép keresztényi gondolatpárosítás.
Ezzel a pipogya viselkedéssel Orbán végérvényesen magára maradt. Mi, magyarok is magunkra maradtunk. A V4-ek csoportja, amelyet Orbán a saját fényezésére akart kihasználni – reméljük, számunkra időlegesen, de neki véglegesen -, kimúlt, béke poraira. Orbánnak köszönhetően oda a történelmi lengyel-magyar barátság. Szlovákia, Csehország, Románia erkölcsileg lekörözött minket.
Magányunkban ugyan van benzinárstop, benzin pedig tankolásonként 5, jó esetben 20 liter. Magányunkban el vannak zárva az EU pénzforrásai, a közösség nem finanszírozza tovább Orbán korrupciós államát. De magányunkban a tanárok végre magukra találtak. Példát mutatva tömegesen állnak ki szakmai és emberi méltóságukért. Minden magyarnak van gyereke vagy unokája, akit tanítanak, tehát szimpatizál a pedagógusokkal és támogatja a sztrájkjukat. Más megalázott hivatások, például az egészségügyiek is előbb-utóbb követni fogják őket.
Orbán egyedül maradt. 2002-ben, mint a legfiatalabb miniszterelnökre, szimpátiával figyelt rá Európa. Húsz év alatt – a kitartó ostobaságának és pávatáncának köszönhetően – Európa bizalma elpárolgott. A nagy barátnak, Putyinnak a politika nemzetközi színpadán, ahogy Orbánnak is, vége. Elvesztette a villámháborúját. Putyin agressziója olyan összefogásra sarkallta a világot, amilyenre még nem volt példa a történelemben.
Orbán ebből az összefogásból is kimaradt. Neki az orosz gáz vásárlása jobb üzlet, mint a jó oldalra állni. Arra sem gondol, okoskodásával milyen helyzetbe hozza a kárpátaljai, a felvidéki, az erdélyi magyarokat. Kit támogassanak? Szülőföldjük kormányát, vagy Orbán mellé állva Putyin agresszióját? Mit fognak szólni a többségi nemzetek polgárai? Hogy fognak ott élő magyarjainkra tekinteni?
Hamu alatt izzik a parázs. Orbánra vissza fog ütni a közmédia általa gerjesztett notórius hazudozása. Negyven év létező szocializmusa alatt mi, magyarok megtanultunk a sorok között olvasni. A magyar emberek tudják, a valóság köszönőviszonyban sincs Orbán KESMA nevű hazugsággyára híreivel. A magyar emberek nem ostobák. A magyar emberek egy hét múlva nem a hazug hírek alapján fognak dönteni, hanem saját tapasztalataik szerint. A magyar emberek döntése fájni fog Orbánnak. Harminckét éve a magyar emberek Európát választották. Orbán oda akar visszavinni minket, ahonnan három évtizede kiszabadultunk.
A magyar emberek április harmadikán ismét Európát fogják választani. A csillagok úgy állnak, meg fog ismétlődni 2002 tavaszának meglepetése. Ezért a déjà vu érzés.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. március 30-án.