Amikor az év elején a Korunk márciusi számának sajtótudományi súlypontját szerkesztettük, több tanácskozás, kiszállás során sok meglepő jelenséget láttunk, fölmértünk olyan törekvéseket, amelyek létét azelőtt is sejtettük, de most pontosabban körülhatárolhattuk. Tapasztalataimon azóta is töprengek, s az elmúlt hónapok során végzett megfigyelések csak megerősítették a meggyőződésemet, amely szerint az újságok, folyóiratok és olvasóik viszonya meglehetősen ismeretlen terület, sok meglepetést tartogat, nem egy ténye előtt értetlenül állunk és egyes beavatkozásokban meglehetősen nagy az eltérés a szerkesztők, írók, publicisták, külső munkatársak elképzelései és az olvasók vélekedése, magatartása között.
Mire is gondolok?
Kezdjük „itt helyben, Tordán”, azaz A Hét háza táján. Amikor egy esztendővel ezelőtt köztudottá vált, hogy új hetilap indul, az örvendezők mellett akadt nem egy aggodalmaskodó is. Felvetődött a kérdés, hogy az Utunk, Brassói Lapok és a többi hetilap mellé szükség van-e még egyre. Más vonatkozásban: a Korunk, Művelődés, Igaz Szó és egyéb, elsősorban az értelmiségiekhez szóló lap után kell-e még újabb, amelyik ugyancsak az iskolázott emberekhez fordul!?
Terjesztési tekintetben: ha igaz az, hogy az ifjúsági lapokon kívül a Korunk és az Utunk terjesztői éppúgy, mint az Igaz Szóé főleg az iskolások és a humán értelmiségiek előfizetésére számítanak, akkor A Hét terjesztői is többnyire az iskolák ajtaján kopognak majd? Mindebből származott a következtetés: nem volna-e hasznosabb egy, a széles tömegekhez szóló, a természettudományokat népszerűsítő sajtótermék? A Magazinul istorie közkedveltségéből kiindulva, mások magyar nyelvű történelmi magazint láttak volna célszerűbbnek.
Azóta eltelt egy év, amely az előbbi kérdésekre meglepő válaszokat adott. Kiderült például, hogy A Hét egyik lapunknak – még a hasonló arcélűeknek – sem „ártalmas” vetélytársa. Ellenkezőleg, ebben az esztendőben sok sajtótermékünk példányszáma jelentősen növekedett. Az új lap tehát úgy hódított magának közönséget hogy nem másoktól „térítette” el az olvasókat. Ez arról tanúskodik, hogy az olvasók érdeklődési köre sokrétű, a sokoldalú információ igénye eleven; és ugyanakkor arról is, hogy az új lap új olvasóréteget hódított meg, amelynek soraiban – ez is várakozáson felüli jelenség – sok a nem értelmiségi, a műveltebb munkás és földműves.
Beszéljünk a többi lapról is. „Sorsuk” alakulása nem kevésbé jelentős kérdéseket vet fel. Hogyan tudott például a Brassói Lapok az Új Idő nevű jellegtelen közlönyből a felnőttek és iskolások számára egyaránt sokat nyújtó orgánummá fejlődni? Milyen közlemények, terjesztési vagy szervezési eljárások segítségével nőtte ki magát a megyei keretek közül?
Írók, folkloristák, olvasók nem egy alkalommal köszöntötték örvendezően a Művelődés megújhodását, szép ívelését. Egyikük-másikuk azonban szomorúan jegyezte meg, hogy a nagyközönség, de még a szakemberek sem méltányolják eléggé ezt a fejlődést: a lap olvasóinak száma éveken át nem emelkedett megfelelő mértékben, s a művelődés megmaradt – egyelőre – a vidéki művelődési otthonok amolyan műsorközlő, szakmai lapjának. Pedig hát az új művelődésre épp a szűk látókör, a szakmai betokosodás a legkevésbé jellemző, hiszen zenetörténelemtől a fafaragásig, a tánccsoportok és színjátszók útbaigazításától a művelődés-szociológiáig és irodalomtörténetig sok mindennel foglalkozik. Megjegyzendő azonban, hogy az utóbbi hónapokban mintha megtört volna a jég. Egyes megyebemutató vagy sajátos tájainkat felmérő számai a legegyszerűbb olvasók körében is nagy visszhangot váltottak ki.
Mindebből újabb meg újabb kérdések következnek: ismerik-e az egyes szerkesztőségek olvasóikat, tudják-e, hogy a közönség mit vár tőlük? Hogy melyik az a témakör, foglalatosság, amellyel egyik-másik lap újat mond, a profiljának megfelelően „hézagpótló” szerepet tölt be?
El kell gondolkoznunk a Falvak Dolgozó Népe helyzete fölött is. Az ötvenes évek végéig ez a lap – amelyet Asztalos István, Horváth István, Sütő András, Kahána Samu, Kós Balázs szerkesztett – valamennyi romániai magyar nyelvű sajtótermék közül a legelterjedtebb volt. Ma viszont kicsiny a példányszáma, s a Székelyföldön éppúgy, mint a Nagy-Szamos mentén sok olyan falu van, ahova jó másfél évtizede már nem járatják. Pedig az igazság az, hogy a Falvak Dolgozó Népe is szépen fejlődött az utóbbi években, új rovatokkal gazdagodott, sok érdekes, tömör kis írást közöl.
Vajon miért nem figyeltek fel rá a gazdálkodók? Egyik megbeszélésen felvetődött a kérdés: kik olvassák a Falvak Dolgozó Népét? Volt, aki azt mondotta, hogy a falusi nők nem, mert a Dolgozó Nőt olvassák, az értelmiségiek sem , mert a szakmájuknak megfelelő lapokat járatják, a falusi fiatalok sem, mert egyfelől az ifjúsági újságokat olvassák, másfelől pedig nem nagy a szakmai érdeklődésük. Tehát a lap a középkorú és idős gazdálkodó férfiaké – vélték egyesek. Ezzel szemben viszont a szerkesztők azt bizonygatták, hogy levelezőik zöme fiatal, s hogy a lap egyre népszerűbb a méhészkedő, kertészkedő, kisállattenyésztő városiak körében is. Végül azonban adatok, tények, megbízható felmérések hiányában nem tudtuk pontosan eldönteni kiké is ez a lap.
Valószínű, nem tévedek, ha azt mondom, hogy a legtöbb szerkesztőség ugyancsak tanácstalanul állna egy ilyen vita esetén, s nem tudna biztos következtetésre jutni. Kik olvassák például a Munkáséletet, a munkásság mely rétegei, milyen tájakon, üzemekben és miért? Mi az, ami sajátos, erre a lapra jellemző, amivel eredetit mond a többihez képest? És miért olyan ismeretlen, miért nem tudnak róla jelentős nagyüzemekben sem? És mi a magyarázata annak, hogy az Ifjúmunkás olvasóinak nagy többsége nem ifjúmunkás, hanem diák s a legkevésbé parasztifjú!
Külön kellene szólni a megyei lapokról, e helyütt azonban csak egy tapasztalatomat (ami nem csak az enyém) tenném szóvá. Egyes megyékben (Szilágy, Krassó-Szörény, Fehér, Beszterce-Naszód), ahol nincs magyar nyelvű helyi lap s ahova azelőtt Váradról, Brassóból, Kolozsvárról, Temesvárról járt az újság, most a központi lapok – főleg az Előre – kellene hogy betöltsék az űrt. Emelkedett is a példányszámuk ezeken a tájakon, de meg sem közelíti azt a mennyiséget, amelyet az Igazság vagy a Szabad Szó elért annak idején. Így hát Enyed és Resica, Zilah és Beszterce környékén csökkent a magyarul olvasó újságkedvelők száma. Beszélgettem erről a kérdésről torockói és zsibói, székelykocsárdi és bethleni emberekkel, s az a véleményem alakult ki, hogy nem a központi sajtó ellen van kifogásuk – az Előrét például szívesen veszik kézbe –, de az az igényük, hogy helyi gondjaikról, közvetlen vidékük kérdéseiről többet olvassanak az anyanyelvükön megjelenő lapokban. Ez a kívánságuk teljes mértékig indokolt.
Megjelent A Hét II. évfolyama 42. számában, 1971. október 15-én.