Alig hagyjuk el a tengert, a partvidék édenkertje – karsztos kőkertté alakul. Majdnem azt írtam – sivataggá. Csakhogy a Szaharát éppúgy nem láttam eddig, mint a karsztot. Viszont épp a karszt látása győzött meg arról, hogy közte és a sivatag közt nincs lényegi különbség. Mindkettő ugyanazon folyamat szakasza. Míg azonban a karszt az út közepe, a sivatag, szomorú, kietlen végállomás.
Ebben a kifejletben – sajnos – az ember éppannyira ludas, mint a száraz éghajlat. Vagy még inkább. Ez persze, nem új dolog, de új élmény volt számomra közelről látni. A természetromlás ilyen ijesztő szakaszaihoz mi még nem jutottunk el. Látni ugyan nálunk is kopár sziklásságokat, köves hegyhátakat, hanem a karszt… onnan már nemcsak a növényzet tűnt el, nem csupán a termőföld; nem, ott már a sziklának sincs maradása.
Mintha nem érezné jól magát a magasságban, egyre hasadozik, leválik és alázúdul. Az aljban alig vackol magának helyet a puszpáng vagy a kaktusz, jön fölülről a kőfolyás, a sziklagörgeteg, maga alá temeti az amúgy is senyveteg növénységet. Elszomorító látványt nyújtanak a kőtuskók, szirttömbök alatt sorvadozó sápatag cserjék. Úgy tetszik, mintha a bérchatalmasságok végképp megutálták volna a tőlük rég elpártolt növényvilágot, nem tűrik meg a lábukhoz lopakodó, tövükre települő zöld apróságokat, s valamiféle öngyilkos dacból magukat szaggatván, tépvén kivégző különítményként görgetik alá, suvasztják a tüskés ciherre a behemót hasadmányokat. A szürke sziklabálványok aztán úgy trónolnak a hervadó bozóton, mint barbár hódítók a leigázott népen.
De hasonlatokon innen és túl; a sivár kép dicső múltra utal. Az élet iróniája, hogy minél gazdagabb civilizációs történelemmel rendelkezik egy vidék, mennél régebben él ott az ember – annál tökéletesebben tette tönkre természeti környezetét. A folyamat egyébként ismeretes. Valaha itt is erdők zöldelltek – miként az ókori Libanonban, Karthágó környékén vagy Szicíliában. S micsoda erdők! Cédrusok, tengeri fenyők; olajfaligetek, tölgyesek, ciprusberkek. Hanem a gyantás fenyő kiváló nyersanyag hajóácsoknak, hídverőknek avagy a cölöpre települt deltavárosnak, Velencének. Irtották itt az erdőt már az ógörög telepesek, a római légiók is. A fák pusztulása után pedig sorra kerültek a bokrok, majd a fű, a termőtalaj, s most a szirteken a sor. E folyamatban ugyanis nincs megállás, különösen ezen a tájon-éghajlaton, ahol az eróziós tényezők pusztító ereje fölfokozott.
Itt hallottam, hogy a hótakaróra nemcsak a zsenge őszi vetésnek van szüksége, hanem – a sziklának is. A hópuhaság védi őkeménységét. Fehér dunyhája alatt egyenletes a hőmérséklet. Ami bizony a bércnek is jót tesz. Délen azonban több a havas-, ólmoseső, nem sok hó hull. Éjjel fagy, de délben kisüt a nap (annak itten januárban is van ereje), s elolvaszt jeget, havat, zúzmarát. Úgy van itt a tél három hónapján át, mint nálunk február végén, március elején, amikor hajnalban síkos az utca, jégvirágos az ablak, de tíz óra felé már csöpög az eresz, csermelyekben csobog a hóié. A fagyás-olvadás-fölmelegedés sűrű váltakozása (a szélről, esőről most ne szóljunk) kikezdi a sziklát is. Ijesztő képet tár elénk az ilyen omlatag bérc. Csupa repedés, árok, törmelék és zúzalék, leválni készülő tömbökkel, mintha megbontott hegyoldalt, fölhagyott kőbányát látna az ember.
Kopárság… Mit is föd ez a fogalom? Mert mi kopárnak mondjuk azt a domboldalt vagy pusztát is, amelyiken nincs erdő, de a fű még szépen nő. A karszti kopárság más. Legsivárabb vonása talán a fűhiány. Itt figyelhettem meg, hogy a tövisbokor, giz-gaz mennyivel életrevalóbb, mint a fű: gyökeret ver a kőomladékon, sziklarepedésben, fölkapaszkodik a bércre is. Hanem a fűnek termőréteg kell.
Mennyire idegenszerűnek tűnt mindenütt a köves, rücskös, egyenetlen talaj, hogy hiányzott szememnek a zöld gyepesek látása, be szerettem volna puha pázsitra telepedni, virágos réteken futkorászni, magas fűbe gázolni. Ott azonban még az erdők szélén, a völgyteknők fenekén is a tövis, a kóró-szerű szálkás, szalmás, szúrós bőrlevelű növények tenyésznek, amelyek jól bírják a szárazságot. (Egyébként, amikor ott jártam, októberben esett az első komolyabb eső – április óta. Úgy vélik, hogy az évek óta tartó afrikai aszály kihat a Földközi-tenger északi tájaira is.) Kilométerek tucatján az erdő is csak efféle tüskés, tövises bozót. Mintha a mi erdeink csupa csipkebokorból, kökény- és galagonyacserjéből állnának. De az ottaniak ennek is örvendenek. a szívós tüske szaggatja a sziklát, levelet hullat a földre, termőtalajt készít elő: az erdő szálláscsinálója.
Ezen a bozóton él a kecske. Szegény mekegő, mókás barom, annyi tréfának, versnek, adomának (festménynek) szereplője… Szakemberek szerint a karsztosodás fő okozója, a vidék legnagyobb ellensége. Fürge lábaival fölkapaszkodik a legmeredekebb meredélyre, s még fürgébb szájával állandóan tép, szaggat, cibál, fal, megeszi a levelet, lerágja a rügyet, bimbót, a zsenge ágat is, csóréra kopasztja az alig megkapaszkodott bokrocskát.
Ahol a kecskenyáj elvonul, sok év zöldüllése. növekedése semmisül meg, a bozót jóvátehetetlenül megcsökik.
– A kecske a délvidék rákfenéje – hallottam egy gazdásztól.
A karsztlakók másként vélekednek.
– Hová is lennénk mi kecske nélkül? Könnyű dolguk van a völgybelieknek. Marhát tartanak vagy juhot, disznót hizlalnak vagy libát, ahogy nekik tetszik. De nálunk nincs választék! Ezen a hitvány bozóton csak az egy kecske él meg. S ő ad nekünk tejet, tőle van hús, bőr, trágya, minden. Valóságos jótevője a szegényembernek.
Jótevő és rákfene.
Vajon melyik igazán? És egyáltalán mi az igazság? A karsztvidék nagy dilemmája volt az évszázadokon át. El a kecskékkel, kiirtani őket, különben ők irtják ki az erdőt, a növényzetet, az életet – vélték egyesek. Csakhogy a kecske nélkül az embernek sincs maradása a karszton. Hát akkor melyik éljen inkább? Az ember és az ő kecskéje, avagy a fű és a fa?
Ördögi körnek, megoldhatatlan kérdésnek tetszett ez mind a mai napig.
Mostanság azonban új helyzet állt elő. A karsztok lakossága fogyatkozik. Megunta a nyomorúságot, s leereszkedik a városokba, elhelyezkedik az iparban, avagy a Bánság, Bácska mezőgazdaságában, esetleg külföldön vállal munkát. Az emberek távoztával pedig a kecskék napja is leáldozik: jelentőségük csökken, számuk fogy, békében marad tőlük a bokor, a csemete, erőre kap az erdő. Ennek a folyamatnak máris sok felé mutatkozik meg biztató jele. Zsenge ciheresek zöldellnek a hegyek alján, a lehulló szikladarabokat körülnövi a tüske; puszpáng és kaktusz hajt ki a repedésekből; a mészkőszürkeséget egyre többfelé váltja föl az erdő-üdeség.
De jelentkezett napjainkban új veszedelem is: egyre több az erdőtűz. Pontosabban: a bozóttűz. A növekvő vendégjárással hozzák összefüggésbe. A csatangoló turisták sátrat vernek úton-útfélen, tüzet raknak, s nem oltják el annak rendje-módja szerint. De több ismerősöm állította, hogy a sok hónapos szárazság idején, az erősen tűző déli nap alatt lángra lobbantja a rőt gyepet a fölforrósodott bádog is. Márpedig szanaszét dobált konzervdobozt maholnap többet látni, mint kavicsot. Ilyen megfontolásból egyik-másik lakatlan szigetet őrzik. Csak nappal engedik partra szállni a turistákat, este távozniuk kell. Régebben az éjjeli tábortüzek sok szigetet borítottak lángba. E szigetek ma már erdős, szép „smaragdkövek”; minthogy a legtöbb lakatlan, nem pusztított területükön sem ember, sem kecske. Az évtizedek során buja mediterrán tenyészet honosult meg rajtuk.
Adva van hát mindkét lehetőség.
A karszt végre megszabadul a kecskétől. Beerdősülhet. De nem „szabadul meg” az embertől. A kérdés megoldása tehát már nem a régi „kecske-dilemma”, hanem emberi alternatíva: miként viselkedik majd a vidék lakója s messziről jött vendége? Megértőn, gondosan, előrelátón viszonyul a természethez avagy ártón, vadul; hanyagul?
Jellemző e tekintetben, hogy mind több olasz tűnik föl a dalmát partokon. Mi vonzza őket az Adria innenső partjára – kérdeztem többektől. – A tisztább víz; – A tisztább levegő; – A több növényzet.
S meséltek a tengervíz szennyezettségéről, a rossz levegőről, a napozók fölött szállongó „ipari” felhőkről, s kifejtették, hogy a jugoszláv partvidék vonzóereje nemcsak szépségében rejlik, nem csupán a sok sziget, öböl, földnyelv vagy műemlék csalja ide Európa utasait, hanem az érintetlenség, a természetesség, az ipartelepek és nagyvárosok távolmaradása. Dalmácia tengermelléke – oázis Európában.
Bárcsak így maradna.
Megjelent A Hét V. évfolyama 6. számában, 1974. február 8-án.
