Dubrovnik
Kettős arcú város Dubrovnik.
Újabbik fele hosszan terped el a tengerre néző hegyoldalon, dombtetőkön, völgyekben. Változatos képet nyújt. Kikötője: öböl, amelyik mélyen benyúl a város háta mögé. Házainak egész sora a rendkívül meredek parti sziklákra épült, kiugró szirtfokokra, hogy látásukra a magamfajta szárazföldi medvének eláll a lélegzete: ilyen helyre is lehet építkezni, nem suvad le egyszer szikla, ház, kerítés, minden a tengerbe?
Úgy látszik, nem.
A lakásépítés nemcsak fészekrakó, otthontteremtő törekvés itt, hanem – üzlet is. Dubrovnik majd minden házán ott a kiadó szobát hirdető négy-ötnyelvű fölirat. Azt pedig mondanunk sem kell, hogy a szobák ára különbözik: a legtöbbet ezek a parti fecskefészkek érnek.
Amit a családi házak, villák kicsinyben tesznek meg a sziklára-településsel, az állami szállodák sok fantáziával, nagyvonalúsággal és korszerűséggel viszik véghez. Láttam toronyszállót, amely hegytetőn emelkedik karcsún, délcegen s ablakaiból kilátás nyílik a tengerre, a messzi szigetekre, az egész városra és a mögéje lopakodó kikötő
öbölre, a közeli hegyekre. És jártam hotel-labirintusban, amelyik nem függőleges épület, hanem a lejtős parthoz igazodik, hátát neki veti a sziklának, minden egyes emelete csupa erkélysor, arról nyílnak a szobák ajtói, s az országút magasából lépcsőzetesen, függőkertszerűen ereszkedik le a vízig.
No persze, mint minden modern városban, Dubrovnikben is láthatók gyárak és szögletes, betonépítményekből álló lakótelepek, emeletes üveges üzletházak, és van pályaudvar, és a kikötőben sok raktár, de mindez nem döntő, nem uralkodó, nem hivalkodik. Dubrovnik a takaros villák, a parti szállók, a pompás ciprusligetek, sétányok, sziklakertek, a fehér kőkerítések és gazdag örökzöld lombozat városa.
Dubrovnik másik arcának Óváros a neve, s nincsenek halmai, ligetei, vízbenyúló lapos földnyelven terül el, csak egyik fele kapaszkodik kissé a hegylábra. A két várost nem választják el egymástól kilométerek, mégis ez utóbbi más világ, s egyikből a másikba átmenni |– rendkívüli élmény. Tréfás turisták mondják, megyünk Dubrovnikból – Ragusába. A jelenből a – középkorba.
Már a bemenetel sem egyszerű.
Magas fal és mély árok állja utunkat. Illetve állaná, ha nem volna itt szabályos hídkapu, de annak rendje-módja szerint le van engedve a kapuhídja, látszanak jól az eresztőláncok, a falbeli csavarószerkezetek, minden. És szépen megépített, megfaragott kőkapun lépünk a várba. Mielőtt azonban belépnénk, álljunk meg egy szóra. Tavalyelőtt kaptam meg Lázár Istvántól (a Valóság szerkesztője) Adriai nyár című könyvét. Abban hivatkozik Jókainak e város múltjából merített regényére: Három márványfej.
„Ragusa északi kapuja fölött… négyszögletes márványlapon három domborművű fej látszik. Közepén egy bozontos hajú, egyenes orrú, kemény arcvonású barátfej; jobbról balról egy-egy szelíd kifejezésű apácafej” – írja Jókai.
A három fej most is látható. „A külföldiek alig vetnek rá ügyet – írja Lázár – a közeli piacra bejött, a falak tövében megpihenő falusiak még kevésbé. A város védszentjének, Szent Balázsnak fölötte elhelyezett szobrát sokan fényképezgetik, aki azonban a felvonóhíd korlátjához dőlve a három márványfej reliefjére irányítja gépe lencséjét, bizonyára magyar az, és Jókai-olvasó.”
Többször is megálltam a hídon s füleltem, milyen nyelven beszélnek, akik fényképezik a három fejet? Igaza van Lázár Istvánnak. E megfigyeléstől kissé fölbátorodva, ismerősként léptem át a kapun.
Hanem ott bent jócskán elbizonytalankodtam. Jelenből a középkorba átlépni – írtam pár sorral előbb. Ez még nem lett volna oly nagyon új élmény, hiszen ilyesmit érez az ember Szeben központjában, Segesváron, fönt a Klastrom-téren, de még a kolozsvári Farkas utcában is, hanem ami az embert Ragusában körülveszi, az egészen más. Hogy mi, csak később értettem meg. Egyelőre nem sokat látok. Áthaladtam ugyan egy kapun, de mögöttem is várfal, előttem is az: a második védelmi gyűrű.
Békés figyelgetésembe belekap a történelem-idézmény: mi volt itt ostrom idején, amikor az ellenség már bevette a külső falakat s a kétségbeesett védsereg a belső kapu mögé szorult?
És Ragusa (általában Dalmácia) történelme arra vall, sokszor került sor ostromra. Már a város születése is tragédiához fűződik. A népvándorlás idején földúlták a közeli Epideuromot s az átvészelő menekültek alapították – stratégiailag előnyösebben védhető helyen – Ragusát.
Hogy aztán mit állt ki a város, elsorolni is nehéz. A szárazföld belsejében megtelepülő szlávokkal hamar kibékültek a dalmátok, városaik elsősorban velük folytattak kereskedelmet, de a terület jó ideig a keleti és nyugati római birodalom mezsgyeövezete volt, s mindegyik igényt tartott rá, hadjáratokat vezetett ide – nem szólva a barbárok betöréseiről. Ezután a magyar királyok (Könyves Kálmán, Nagy Lajos, Zsigmond) uralma alá került – IV. Béla ide menekült a mongolok elől Tran szigetére –, de Velence is szemet vetett a dalmát partokra, majd Nápoly és Róma, azután a török szultán; később Napóleon és Ausztria.
És noha a városállamok – Kotor (Cattaro), Zára, Split (Spalato), de különösen Ragusa – fegyverrel vagy pénzzel – több-kevesebb önállóságot mindig kiharcoltak maguknak, az állandó „fronthelyzet”-ben, fegyveres „érvelésben” a dalmát nép elvérzett, fölszívódott. Az ezeréves vitának végül is a népi Jugoszlávia vetett véget, igazságosan juttatván minden szövetségi köztársaságnak a partvidékből azt a szakaszt, amelyiket népe lakja. Eszerint az északnyugati rész Szlovéniáé, a leghosszabb középső Horvátországé, a déli végeken pedig Bosznia-Hercegovina és Crnagora osztozik. A Dalmácia elnevezés tehát épp annyira csupán történelmi utalású, mint Pannonia, Trákia, Fönícia vagy Liwland. És érdekes, a történettudomány az illírektől származtatja a dalmát népet, a lingvisztika ellenben neolatin nyelvként tartja számon nyelvüket.
Mindezt tudtam, mielőtt odautaztam volna. Mégis különös érzés volt olyan városban járnom, amelynek egykori gazdanépe – kihalt.
Magas, remekül megépített, gondosan restaurált várfalakat látok, meg persze lőréseket, szuroköntő nyílásokat, őrhelyeket, szobrokat – mindez már a história szép arca; mikor pedig végül áthaladok a második kapun s belépek az Ó-városba, elibém tárul a tündökletes, igézetes múltkép.
Ragusa szíve-lelke, a híres Plazza… Széles utca, amelynek nincs külön útteste meg járdája, nem szegélyezik fák vagy villanyoszlopok, nem borítja aszfalt, hanem faltól falig márványkővel van kirakva. Sárgás, eres, szorosan tapadó nagy kockákkal, amelyek az idők során a temérdek lábtól fényesre koptak; délben, amikor nem sok a járókelő és süt a nap, csodálatos látvány a sokezer darabból álló, mégis egész, aranyló márványtükör.
Az Óváros teljes reneszánsz szépségében megmaradt napjainkra.
Van ugyan csúcsíves építmény is, például a ferences zárda, ma is működő (hétszázéves!) gyógyszertárával, egy-két templomon barokk tatarozás emlékei is láthatók, de a régi Ragusa érintetlenül áll előttünk. S micsoda gazdagságban. Az ember körüljár egy házat s csodálkozik, minden ablakpárkány, kapubéllet, ajtónyílás pompás faragványkő. S micsoda szemöldökfák, rozetták, lépcsőkorlátok! Aztán körüljárok még egy házat – az is csupa faragottkő-ékesség – majd a harmadikat, s este lesz, mire megértem, hogy mindegyik remekbe készült palota.
Meglepő a házak elhelyezkedése is. Egyik sem tapad a másikhoz, minden oldalukat utca határolja. Pontosabban sikátor. A nagy plazzából nyílnak, majd egymásból ágaznak el; temérdek kis zug, átjáró, köz.
Micsoda hangulatos helyek! Ilyeneket csak olasz és spanyol filmeken látni. Alig egy-két méternyi szélesek, csupa ajtó és ablak nyílik rájuk, rengeteg a félhomályos bolthajlás és kapualj, párkány és lépcső, kiszögellő kő, lámpavas, cégtábla és szárítókötél, eresz és bádogcsatorna. És mindez hogyan hat ilyen keskeny utcácskában, milyen atmoszférát teremt!
Különösen a hegyre kapaszkodó sikátorok érdekesek. S van ilyen jónéhány. Egy kicsit a kolozsvári Fellegvár hajdani Lépcső utcájára emlékeztetnek, csakhogy sokkal keskenyebbek (az éjjeliőr annak idején alabárdjával – ha keresztbe tette – tényleg elzárhatta az utcát), nem nyomortanyák, hanem két-három emeletes paloták közt kaptatnak föl. De csupa lépcső, majd kis pihenő, s megint lépcsők tucatja, száza, egészen a várfalig. Ez aztán a hamisítatlan középkor, minden romantikájával együtt.
E bolyongás során értettem meg, miért érzem magam olyannyira a középkorban. Kolozsvárt vagy Szebenben akárhol is áll meg az ember, a régi bástyákon, falakon, tornyokon kívül mai dolgot is lát, házakat éppúgy, mint gépkocsikat. Ennek az óvárosnak a falai azonban épen maradtak, körülzárják a hajdani Ragusát és kirekesztik a külvilágot. A falakon belül semmit sem látni a mai városból, de még a tengerből sem, s nem hatol ide be autó, villamos, mozdony vagy egyéb jármű zaja, ami századunkra utalna. Teljes a zártság. S a szokatlan plazza meg a sikátortömeg, a házak sajátos elhelyezése, de különösen az uralkodó reneszánsz stílus mind, mind hangsúlyozottan emlékeztet az elmúlt időkre, egy letűnt világra.
Meglepett a plazza. Tele volt, tolongott a tömeg, sűrű sorok vonultak le-fel. És hangos csoportok állingáltak, ahol csak lehetett, vitatkoztak, élénken hadonásztak vagy nagyokat nevettek. Máshol gitározták, énekeltek, egy-két pár táncolt is. És ültek a templom lépcsőin, a szökőkút párkányán, a cukrászdák, vendéglők utcai teraszon, az árkádok alatt és a küszöbökön. És hangosan invitálták befele a vendéget a boltosok, kiáltozva kínálták portékájukat a vándorló szőtteménykereskedők, a sátras rézművesek, fagylaltosok, rikkancsok, mindenki.
Állt a vásár és állt a bál, zsibongott a korzó és kavargott a sokadalom. A plazza igazi piacca, fórummá, vásártérré, találkahellyé népesült: tereferék, pletykák, intrikák, szerelmek és barátságok, üzletkötések és kártyacsaták színhelyévé, a cittadin közélet színpadává, aminek annak idején létrehozták és századokon át megőrizték.
Hamisítatlan délvidéki világ.
Nem lehetett kiszakadni ebből a nyüzsgeteg életből. Korzóztam és sétáltam én is, hallgattam a mandolin szavát, táncoltam és figyeltem a vitatkozókat – ha már szavukat nem érthettem.
Késő éjszaka volt, mire éhesen, szomjasan kivackolódtam a tömegből. Félreeeső sikátorba húzódtam két kiflivel és egy üveg pepszivel… Alig faltam valamit, fölkaptam a fejem. Nem zajra, hanem a – csendre. A plazza alig tucatnyi lépésre lehetett (egy küszöbre ültem le), mégis mintha messzi lemaradt volna. Alig ért el ide zsivaja, még kevésbé a fénye, a hangulata pedig egyáltalán. Itt homály honolt és az éjszaka.
Csendesen baktattam föl a lépcsőn. És…. benézhettem a házakba – a család az asztalnál ült, vacsorázott, s szemmel láthatólag nem zavarta őket a nyitott ablak –, máshol a háziasszony mosogatott, volt, ahol a mosógép, porszívó, konyhai robot ismert hangja csapott meg (vagy a kötélről lelógó pelenkák), a szembenéző ablakokba kihajolt asszonyok tereferéltek emeleteken, de láttám azt is, hogy sótartót, seprűt, ruhaneműt nyújtottak át egymásnak. Aztán találkoztam szerelmesekkel, akik ide húzódtak csókolózni, botos öregekkel, akik a sikátor lépcsőin pihentek, mindenféle alakokkal, akik láthatólag olyasmiről s úgy beszéltek, hogy a plazza nagy nyilvánossága ne szerezzen róla tudomást.
A sikátorokba nemcsak a plazza vakító napsütése és fullasztó melege nem jut be, nemcsak a jótékony hűvösség és félhomály az úr itten, de kívül reked a zaj, a ricsaj és a vásáriság is.
És ez kell, ez föltétlenül szükséges, hogy az Óváros zsúfoltságában, a hajnalig hangos plazza szomszédságában dolgozni, pihenni (na meg csókolózni), egyáltalán élni lehessen.
És ezek alapján értettem meg, hogy a plazza két oldalán sorakozó házaknak miért csak a boltjaik vannak a plazza felől, de kapuik mind a sikátorokra nyílnak.
A piacé az üzlet, a sikátoré a otthon.
Megjelent A Hét V. évfolyama 9. számában, 1974. március 1-én.
