Irány az Adria
Ülök a repülőgépen s örvendek. Fél óra múlva megpillantom a dalmát partokat, – ahogy az útleírások s világlátott barátaim állítják – Európa legszebb tengervidékét. S annak is talán a legvarázslatosabb részét, Dubrovnikot (a hajdani Ragusát), amelyről Jókai írt regényt, tengerész nagybátyám (rég meghalt már) mesélt sokat, ahonnan vasutas nagyapám küldött egykor (ma is őrzött) képeslapokat. Dubrovnikot, ahol manapság történészkongresszusokat tartanak, filozófustanácskozásokat szerveznek, zenei heteket (mellesleg: nudista értekezleteket is) hoznak össze, s ahova özönlik a fél világ turistája.
Nem akárhogy kerültem ide. Vukovics Géza barátom, a Magyar Szó szerkesztője ugyan urasan hozott kocsiján Újvidékre egyenesen Kolozsvárról (ahol az Igazság vendége volt), én azonban a Híd folyóiratnál vagyok „cseregyerek”, Ács Károly főszerkesztő nagyon kedvesen fogadott, megismerkedésünk után félórával már megkocsikáztatott az estéli városban, kivitt a Duna-partra, végigszáguldottunk egy nemrég vágott négysávos, újszerűen megvilágított (narancsszínű neon, meleg fénnyel) sugárúton, mikor azonban útitervem összeállítására került sor, Ács barátom kissé zavartan megkérdezte, nem haragszom meg, ha ő nem kísér el engem mindenüvé, ahogy nálunk szokás; nagyregényt fordít szerbből, napi 12-14 órát dolgozik rajta…
– Ne folytassad, öregem – vágtam a szavába, s gondoltam, itt az alkalom: – Adj nekem napidíjat, jegyet s a többit bízd rám. – Hova mégy? – Meg sem állok az Adriáig. – Az Adriáig?… De hát… először vagy Jugoszláviában, nem tudsz szerbül… – Hét nyelven tanultam az iskolában – felelem, s elmondom szokásos sztorimat; a magyaron és románon kívül tanultam latinul, franciául, németül, olaszul, oroszul. – Persze, csak egy-két évig mindegyiket, de … remélem nem adnak el.
Arról már nem szóltam, hogy épp ez izgat, mire megyek majd felemás nyelvtudásommal, s attól függetlenül is, hogyan igazodom el az ismeretlen országban ? Vizsgázni akartam.
Ülök hát a gépben, s izgulok. Alighogy megbillen az alumíniummadár s délnyugatnak kanyarul, kisiklanak alólunk a Száva kanyarcsíkjai, ferdén néznek föl ránk Újbelgrád toronyházai, és felhők fölé emelkedünk. Mit se látok az országból. Alattunk páragomolyok fehér tengere tündököl. Többször is láttam ilyesmit repülőről, sohasem tetszett. Mennyi bajunk van odalent a felhőkkel, hányszor takarják el előlünk a napot, suvasztanak a nyakunkba hideg zuhanyt, milyen kormos-komorak, vészesek és fenyegetők a lentiek számára. Felülről viszont milyen szelídek, fénylők. Mint minden, amit fölülről nézünk csupán.
Megkanyarul a gép, eltűnnek alul a felhők, s a messzi kéklésben fölismerem a tengert. Azóta is hálás vagyok a Híd szerkesztőségének, amiért repülővel küldött ide. Néztem én hajóról és hegytetőről, autóbuszból és várfalról, de ily gyönyörű rátekintésben többé nem láttam. Az Adria egyszeriben elénk tárta minden szépségét. A zöld és a kék, a szikla és a víz csodálatos ölelkezése ez a part.
Nyugat láthatára könnyű ködbe vész, elmosódik a lég és tenger pereme, egyszínű szürkéllés minden, kelet felé jövet azonban egyre sötétebb a víz, de nem komor haragos, inkább azúros mély, mintha úgy készülne a szárazzal való találkozásra, hogy tengerlényegét, vízneműségét igyekszik hangsúlyozni. A föld a maga módján iparkodik a méltó fogadásra: előreküldi követeit, a szigeteket.
De mennyi és hányféle szigetet! Hosszan elnyúló cédrusos hátságok, magányos mészkőmagasságok, csuporékba verődött zátonycsonkok, szögletesen hegyeslő vízi piramisok, fölkúposodó szirtsüvegek és – úszó kolostorok. Igen, első pillanatra úgy tetszett, tutajra épültek, akár odahaza az úszó malmok a Besztercén, hiszen csak piros meg szürke tetejük, fehér és sárga faluk látszott, de körülöttük semmi föld, semmi zöld. Később láthattam csak, hogy az épületek nagyobbak, mint maguk a szigetek, a falak talpa a vízbe tapos, s hogy a hullámoktól védjék, időnként kőtuskókat hordanak elébük – a partról. Hizlalják a szigetet.
Hanem a tulajdonképpeni part – s a tulajdonképpeni szépség – csak ezután következik. Az előőrsök csupán ízelítőt adnak a derékhad elejéről, fellépéséről…
A partvidék magához öleli a tengert. Temérdek karcsú félszigete ölelő karként nyúl előre, öbölbe csalogatja a paskolódó kékséget s ez itt-ott annyira sikerül, hogy végül is fjord lesz a frigy gyümölcse, amely az Adriától szinte függetlenül, önállóan nyomul mélyen a hegyek közé, és a karszt kopár kietlenségébe csillogást, fehér fodrú tajtékzást, a tenger örök mozgását lopja be. Néhol földnyelvek ágálnaka vízben, együtt lefetyelnek vele, úgy tetszik, a sziklabirodalom végesvégig ki akar tenni magáért, megmutatja, mennyivel változatosabb, mint a víz-rónaság…
A gép suhan, billen, fordul és kanyarog, lassan ereszkedik alá s mi sokféle rálátásban, szögben és távban csodálhatjuk meg Dalmácia festőiségét. Ez a légi bolyongás hozzátartozik az idegenforgalomhoz, a hírveréshez (gondolom én), és magamban dicséretet mondok az ötletért, csak akkor fontolok meg egyebet is, amikor földet érünk (s megpillantom a dubrovniki repülőteret). Mert az nem folyóvölgyben vagy parti lapályon terül el, nem. Csúcsok, tetők szintjén, félsivatagos szirtvilágban daraszoltak betonsíkot a gépmadarak alá – 22 kilométerre a várostól.
Ez újabb külön világ (itt találkoztam először a karsztokkal), el is gyönyörködtem, ki is bámészkodtam magam alaposan, s élménytől telten ültem föl a városba igyekvő autóbuszra. Nem is sejtettem, hogy az igazi (nem éppen kellemes) élmény csak ezután vár rám. A repülőtársaság városi irodája előtt kiszállok a buszból s kérem a csomagom. De visszakérdeznek, hol van, és miféle csomag ? Nosza magyarázni kezdem, hogy bőrönd, mutatom a belgrádi röptéren kapott poggyásznyugtát, de ők megint csak kérdeznek, hol van, hol láttam utoljára? Erre már türelmem vesztem, s németül, olaszul, franciául magyarázom, habogom és dadogva kérdem, hol és mikor láthattam volna, hiszen elvették s berakták agépbe. – Hát azt látta, amikor kirakták ? – Minek, miért néztem volna ? – Itt a baj! – kiáltanak föl egyszeribe a tisztviselők. – Ott kell lennie a kirakodásnál – jelentik ki mint valami természetes és nyilvánvaló dolgot – , rá kell mutatnia a csomagjára, különben hozzá se nyúlnak.
Úristen! Egyszeribe kivert a verejték. Képzeletemben hol a belgrádi repülőteret, hol a dubrovnikit vagy a gépet látom magam előtt, de mindenekelőtt a bőröndöt, valahol félredobva, valahol kallódni vagy… Nosza fölhívják a röpteret, ideges beszélgetés (nagyon bánom, hogy nem tudok horvátul), de a felém forduló tisztviselő tekintetéből anélkül is megértem a választ. – Nincs a röptéren a poggyásza. – Újra kiver a verejték, csorog rólam az izzadtság (szövetruhában vagyok, flanellingben, ahogy októberben való, a hőmérő 30 fokot mutat), tanácstalanul nézek körbe, amikora hivatalnok újra tárcsáz, majd hasonló előrejelzésű arccal válaszol. – A gép sincs a röptéren, visszatért Belgrádba. – Vegyék föla kapcsolatot rádión! – kiált közbe az egyik tisztviselő, s mielőtt a röptéren letették volna a kagylót, közölte velük a kérést. Vállalták. De addig is várni kellett, várni, várni a bizonytalanságban. Nagyon szánalmas képet vághattam, mert egy utas, akinek semmi köze nem volt a légiforgalmi társasághoz, odaült mellém s tört franciasággal magyarázni kezdett.
– Ne haragudjon… a légikalózkodás. De hiszen bizonyára olvasott már ilyesmit… mi is megjártuk. .. a merényletek.
A Csehszlovákia fölött fölrobbant jugoszláv gépről beszél (usztasa gyilkosok helyeztek el egy bőröndben pokolgépet), szerte a világon alkalmazott óvintézkedésekre hivatkozik, s én bólogatok, igen, igen, olvastam, megértem, mindent megértenék most, csak tudnám, mi van a bőröndömmel, s mialatt hallgatom, mintha lassan érnének tudatomhoz a szavai, ráébredek, hogy amit eddig repülőgépeltérítésről, géprablásról mint távoli világból érkező hír-csemegét, szenzációt „vételeztem”, az most – ha nem is merénylet képében – de elég drasztikusan a húsomba vágott… Újra fölberreg a telefon, s a hivatalnok arca végre mást jelez, mint az előbb. – A repülőn van a bőröndje – teszi le a kagylót, majd folytatja. – Kirakták ugyan az érkezéskor, de ön nem mutatott rá, visszavitték. Két óra múlva itt lesz.
Nagyot lélegeztem, örvendeztem, hálálkodtam a tisztviselőnek, aztán siettem ki a városba, a partra, nagy területet jártam be, hogy pótoljam az elveszett időt. Két óra múlva visszatértem az ügynökségre. Átvettem a bőröndöt. De már nem tudtam örvendeni. Eszembe jutott, mi forgott a fejemben még Újvidéken, amikor erre az útra vállalkoztam.
Vizsgázni akartam. Nem valami fényesre sikerült.
Megjelent A Hét V. évfolyama 3. számában, 1974. január 18-án.
