Györkös Mányi szuverén művész. Meglepő, milyen önállóan kezeli a valóság elemeit, mennyire a saját elképzelése szerint hozza össze, színezi, formálja a dolgokat, s hogy e csoportozás nyomán azok minő mányiasan szolgálják a györkösi mondanivalót: lomha bivalyok fürge kisállattá elevenülnek, az egész ég csupa lángolóvá bíborul. Ez persze nem szokatlanság, hiszen a festők láttak már zöld lovat vagy nyúlnyi elefántot, s a vásznukon vázolt konstellációban el is fogadtuk víziójukat. Györkös azonban elmegy látomásbefogadó képességünk határáig, ki is tágítja jócskán, megajándékoz bennünket egy érdekes-értékes birodalommal, ahol minden a különösség jegyében alakul.
A kolozsváriak jól ismerik a belvárosi református templomot. Magas homlokzata éles ékben hatalmasul az égre, messze ellátszik, mintegy lezárja a Farkas utcát és sajátos atmoszférát kölcsönöz a környékének. Györkös azonban kicsinynek látja. Magányos falnak, s orgonasípokat helyez föléje-köréje; a sípok szinte összenyomják a templomot, megroppantják kárpitját, de föl is emelik, ellégiesítik.
Aki hallgatott hangversenyt ebben a templomban, tanúsíthatja, milyen igazul lát a művész, mit művel ott az orgonazengés, a Bach-fúga.
Györkös Mányi tudatos művész. A szuverén látásmód föltételezi a messzemenő tudatosságot. Györkös nem bíz semmit a véletlenre, meggondoltan törpíti vagy festi el alakjait; kórusának tagjai sűrű sorokban állnak, egyformák, zárt alakzatot alkotnak, mintegy jelzik a dalkar belső kohézióját, az éneklés összetartó erejét. Állatai többnyire kisebbek annál, ahogy mi átlagszemünkkel látjuk. Kisebbek, mert szelídebbek, az emberrel bennsőséges, sorstársi viszonyban vannak, s e szerepük szabja meg méreteiket.
Györkös Mányi naiv művész. Pontosabban: naiv is. Dehát az előbb tudatosságról szóltam. A kettő jól összefér. Legalábbis Györkösnél. Mert tudatos a képek komponálásában, az élményanyag rendezésében, de a gyermeki látás jelei is megmutatkoznak nála; ábrázolására a nagyolás jellemző, kerüli a részletezést, emberei, állatai kissé a játékfigurákra emlékeztetnek. A bikának jókora szarva van, a bőgősnek óriási a hangszere, a viskókra módfelett nagy tetősapka borul, a rókák viszont játékosan mókusnyiak, csupán narancsszín bundájuk világlik ki a havas mezőből. De gyermekiségre utal a sok-sok képéből áradó derű, az alakjai viszonyában megnyilvánuló pajkosság, kedvesség. Talán arra vezethető vissza ez, hogy noha a festő évtizedek óta városon él, mégis jórészt falusi tárgyúak a képei, a gyermekkori emlékhozadékból merít. Ez az ábrázolásmód igen-igen üdévé és eredetivé teszi műveit.
Györkös Mányi a fehérség festője.
Hogy mennyi árnyalatot lát a fehéren belül! Nála nemcsak a havas mező fehér, de az erdő fái, az út, de még a házak és kerítések is. Mégse mosódnak egybe, viszont egységbe olvadnak valamely rendeltetés színe alatt, s a Mányi művei közt gyakori a fehér – magvas rendeltetéssel. A legjellemzőbb módon ez talán Az ablakos és nagybőgős című vásznán mutatkozik meg. Antarktisznyi hórengeteg közepén két apró vándor baktat. Pokoli ötlet. A roppant fehérség milyen dermesztő, be hideg-rideg! Szorításában a két vándor szorosan egymás mellé kerül, majdnem összebújik – magányukat enyhítendő, hontalanságukat megosztandó. De tündéri ötlet is. A hómező nemcsak hideget sugároz; sápadtságot s azzal ellentétben a két vándor erősebb színe biztató is. A hívásnak, elvárásnak eleget tevő, nem lankadó igyekvés bizonyságai is ők.
Györkös Mányi zenész-festő.
Zenekonzervatóriumot végzett, negyvenéves volt, mikor először vett ecsetet a kezébe, de a muzsikát nem tagadta meg. Hány meg hány alkotásán szerepel énekkar, muzsikus vagy hangszer, de az érdekesebb és meglepőbb az, hogyan iparkodik a melódiát vászonra vinni, a hanghullámok útját ecsettel megvonni, a dal hatását a festészet eszközeivel kifejezni. Az éneklő dalosok fölállása, arca, a pásztor sípját hallgató, legelésző állatok mozgása mind-mind a két művészet találkozásának nemes ötvözete.
Györkös Mányi… de minek soroljam tovább? Tollal, szóval, papíron úgysem lehet mindazt elmondani, amit a festő ecsettel, színnel, vásznon kimunkál. Látni kell műveit; a kolozsvári kis galériában nemrég nyílt meg a kiállítása. Jó volna azonban, ha vándortárlaton bemutatná másfelé is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 16. számában, 1973. április 20-án.