Külön élmény látni azt, amit eddig csak filmen, képeskönyvekben vehettem szemügyre. Pálmák, olajfák, ciprusok, mirtusz, fügefa s a jó ég tudja még mi. Már a repülőből is felfigyeltem a sajátos növényekre, most pedig köztük vagyok, gyönyörködöm bennük, árnyékukba ülök, elkeveredem köztük, szakítok belőlük. Bámulom a kaktuszt, vizslatom, hogyan hajt ki a mészkő hasítékaiból, keresem a sorokat, a csoportokat, az elrendezést, amely szerint kiültették ezt a tüskés szépséget, s nehezemre esik megérteni, hogy nem a Botanikus Kertben vagyok, sem Vida Géza kaktuszosában, itt nem ültetik ezt a növényt, s nem mentik télire üvegházba, ő honos e helyt, nem fél a havas esőtől, sem a tengeri széltől, úgy él, mint nálunk a vadrózsa, így vagyok az első pálmával is. Meglep, hogy milyen magas, de hosszúak a levelei, minő vastag a törzse, aztán keresem a töve körül a csebret, kádat, amiben kihozták, töröma fejem, hogyan mozgathatják, ha semmiféle edényt nem vesznek igénybe, s amikor már az ötödik, nyolcadik fát járom körül, kezdem fölfogni, hol is vagyok.
No jó, ezután már elhittem, hogy a citromfa szabadon nő, megcsodáltam az eddig nem látott naspolyát, tisztelettel álltam meg az első olajfák, e göcsörtös, kacskaringós növénykülöncök előtt, minthogy tudtam egyet-mást róluk (kétezer évet is megélnek), megértettem, miért olyan szuvasok, odvasak – van köztük, amelyiket még a római telepesek ültettek. Aztán növényismerősre is bukkantam. – Tujabokor – kiáltottam föl. Csakhogy magasabb volt és zöldebb mint az otthoni. A délszakiéghajlat teszi (véltem), s csak amikor közelről vehettem szemügyre, fedeztem föl, hogy mennyire elüt a tujától. A miénk vékonyka, több ágból álló cserje, ez viszont egytörzsű kemény fa, töve vastag, mint a derekam, s zöldellő árbócként nyurgul a magasba. Ciprus – állapítottam meg, a tuja csak távoli szegény rokona neki. Nem „hittem“ a tengeri fenyőnek sem. Hasonlít nagyon a mi vörös fenyőnkhöz. Olyan a törzse, a levele, s csak később fedeztem föl rajta is a sok elütést, hogy a lombja ernyőszerűen ágazik szét (a törzse is magasabb), a kérge nem olyan vörös, hogy a… szóval más, más, minden más itten.
Két-három nap kellett mígnem mindezt elfogadtam, beláttam, s akkor már azon töprengtem, honnan ez az elutasító merevség, az ismeretlenségnek ez az el nem fogadása? … Sok mindenre gondoltam. Eszembe jutottak a földrajzi, növénytani ismereteim, magam előtt láttam térképet, s úgy emlékeztem rá, hogy nem sokkal vagyok délebbre, mint Eforia, Mangalia, mitől hát ez a nagy különbség? Azzal is próbáltam „menteni“ magam, hogy nem jöttem oly messzire, csupán szomszédos országba… Végül azonban ráébredtem, hogy mégiscsak másról van szó. Valahogy… valamiképp… nehezemre esik elhinnem, hogy ilyen messzire vetődtem (nem kilométerekről van szó), nem tudom elfogadni, hogy a sors ilyen kegyes hozzám (eddig nemigen mutatta ki ebbeli készségét) s ennyire más világba, ilyen soha nem látott, érdekes vidékre vetett. Hanem amikor ezt végre megértettem, milyen öröm töltött el… Épp az ellenkező végletbe csaptam. Nem kerestem már a nálunk honos virágokat, fákat, nem, inkább ujjongva álltam meg minden növényidegenség előtt, így leltem fügefára, a narancsra, elégtétel töltött el, amikor megláttam, hogy a rhododendron, a nálunk oly szerény kis havasi virág ezen a tájon jókora bokor s a virága nagy, élénkpiros; tetszett, hogy errefelé az oleander nem kényes szobavirág, mint otthon, hanem szabadban tenyésző cserje, az pedig egyenesen meghatott, hogy növénytani ismereteim alapján magam fedeztem föl az álóét és az agávét.
És minél több délszaki növényt leltároztam föl, annál inkább kellett figyelnem a bensőmben is valamire, valami furcsa, sajátos elégtételre, ami abból az örömből táplálkozott, hogy én nem akármilyen messzi tájra kerültem, nem a hideg északra, nem keleti kietlenségű pusztába tévedtem, sem füstködös, kőrengetegű nyugati megalopolisba, hanem a meleg tengerű, szelíd klímájú, édes délvidékre. A mediterránumba. Kellemes ernyedés töltött el; nemcsak attól, hogy melegesen sütött a nap (noha már október volt), hogy fagyott az ég, hogy a homokban heverésztem, hogy ezután is mindenki rövidnadrágban, miniszoknyában, saruban járt, de még inkább attól a tudattól, hogy a pálmafák és cédrusok, a szelídgesztenye és a szentjánoskenyér-fa hazájában vagyok, hogy délebbre jutottam, mint Velence és Marseille és Szocsi, hiába értük meg az ősz derekát, itt még nyár van, leülhetek a templom lépcsőire (miként a hippik) s nem hülök fel, ihatok a szökőkút vizéből (sokan teszik meg) s nem kapok mandulagyulladást, sétálhatok a városban éjjel, ingujjban anélkül, hogy dideregnék, fejest ugorhatok a tengerbe, órákon át úszhatok benne, kutya bajom nem lesz, hiszen lent vagyok Európa déli végein, Dalmácia derűje, áldott napja megóv minden bajtól.
Ez a biztonságérzet, ez a bánthatatlanság-tudat pedig nagyon jó, nagyon kellemes, csiklandozó, ez nyújtja az igazi kikapcsolódást, és teszi az embert valóban gondfeledt turistává, nyaralóvá, gyermekké.
De ilyen érzést kelt sok-sok olvasmányemlék, iskolai reminiszcencia is. Tudom, hogy nincs messze ide a görög partvidék, hogy velünk szemben, az Adria túlsó felén, annyira mint Kolozsvártól Vásárhely, híres olasz fürdőhelyek (Rimini, Bari) homokja terül el, de az Adria része a középtengernek, amelynek vize mosta a hajdani Trója és Karthágó partjait, eszembe jut minden, amit az alexandriai könyvtárról (vagy Athén építményeiről) tudok, s most úgy tetszik, nemcsak szellemileg áll közel hozzám a klasszikus műveltség, de fizikailag is a közelébe jutottam, ugyanaz az égbolt ragyog fölöttem, amely az ókori Hellász és Róma kultúráját melengette, ugyanolyan olajfaligetben sétálok, mint hajdan a peripatetikus iskola filozófusai, ugyanannak a tengernek a sziklás partján állok s talán éppúgy kémlelem a kéklő messziséget, mint ők.
Eszembe jutott azonban minden, amit valahány délvilágról hallottam, Mexikóról és Kaliforniáról, Indiáról és a Kaukázusról, sokat gondoltam az emberi fejlődés közeli bölcsőire, a Nílus völgyére, a sumérok, asszírok, kaldeusok folyamközi országára, fölrémlett, amit valaha Strindbergről olvastam, amely szerint az ember alapvetően déli lény, történelmünk nagy részében a trópusok alatt éltünk, hiszen hiányos öltözékben, barlangokban, gyűjtögető életmód mellett nem maradhattunk volna meg máshol, s csupán később (a fejlődés magasabb fokán) fanyalodhattunk a zordabb északra, de lelkünk mélyén ma is visszasóvárgunk a napos tájakra, az azúr ég alá, a meleg tengerek partjaira, s így képzelődve le-letérek az ismeret tudott útjairól, ám értem a délnek törő régen élt barbárokat, tudom, mit kerestek Bizánc kapujában Botond fiai vagy az óbolgárok, sejtem, hogy miért zúdultak le spanyol földre, majd Afrikára a vandálok, hogy mit kerestek a Pó síkján a longobárdok, átlátok Attila és Odoaker, Alarik és Teodorik Itália-hadjáratain, s fölfogom, miért legtöbb turista itt ma is a németség, miért a legvándorlóbb, leghajósabb délretörő nép a holland, a dán a norvég, az angol meg a többi északi nép.
Megértem, s amikor a közelemben a fán almákat pillantok meg, nyomban azt is észreveszem, hogy nem éppen olyanok (most már elsőnek a különbözés tűnik föl nekem), hanem kissé nagyobbak, mint a mieink, nem annyira kerek a formájuk, a felső részük enyhén elkeskenyül és szögletes, meg tarkábbak is, összemosódó zöld, barna, sárga, piros foltok színezik, nos, akkor megértem, hogy gránátalmát látok, ez a bibliabeli alma, Éva almája, s már keresem is a kígyót (nem bánnám, ha vipera is lenne, csak hogy teljessé váljék a kép), s noha csupán egy, a szétnézésemtől, mozgolódásomtól álmából fölrezzent, elsipircelő kis gyíkot látok, mégis úgy érzem, hamisítatlan ősi és emberi bölcsővidékre jutottam, a Paradicsomba.
Megjelent A Hét V. évfolyama 4. számában, 1974. január 25-én.