Lukácsot egyszer felkérték, hogy írjon a munkásságáról a Times Literary
Supplement című mellékletébe. Azt válaszolta: nem a maga munkásságáról
ír, hanem az iskoláról, amit ő Budapesti Iskolának, nevez. Fölsorolt
egynéhány munkát, amit a tanítványai írtak. A név rajtunk ragadt. Egyszer
már volt egy Budapesti Iskola – a Ferenczi Sándor-féle pszichoanalitikus
iskolát nevezték annak. Most már két Budapesti Iskola van: egy korai,
pszichoanalitikus és egy késői, filozófiai iskola. Ezt a Budapester Schulét,
Budapest Schoolt ismerik az egész világon, így szoktak hivatkozni a mi
történetünkre a hatvanas évekből.
Feri (Fehér Ferenc – a szerk.) úgy érezte: egyedül az ember nagyon keveset
ér el teoretikusan is – iskolák érnek el valamit. Lukács személyisége mellett
az ő eltökéltsége volt a cement, amelyik az iskolát összetartotta. Számára
fontos volt, hogy együtt vagyunk, együtt gondolkozunk, mindent
megbeszélünk: egy igazságot képviselünk, amelyet szembe tudunk állítani a
párt és a hivatalosság hazugságaival. Ferinek, akárcsak Lukácsnak, az volt a
koncepciója, hogy van egy igazság, és a mi filozófiánk, ha nem tökéletesen
is, valamilyen formában az igazságot képviseli. Tehát mi egy alapvetően
közös szellem különböző ágai vagyunk. Ma ez a koncepció elavult, már
nincsenek iskolák.
Ma a Budapesti Iskola nem jöhetne létre, vagy nem lenne
jó, ha létrejönne. Minden iskolánál fönnáll a veszélye: ha meggyőződtünk
arról, hogy a szellem közös, és csak a szellem kifejezési formái különböznek,
akkor lenyelünk olyan dolgokat, amelyeket különben kimondanánk, mert attól
félünk, hogy nem felelnek meg a közös szellemnek. Tehát ahol iskolát
alapítanak, az öncenzúra és önkorlátozás bizonyos fokig mindig megjelenik –
ahhoz, hogy az önkorlátozást és öncenzúrát feloldjuk, ott kell hagynunk az
iskolát. Ez történt több mint egy évtized múlva, mert volt egy ember közöttünk
– Misu (Vajda Mihály – a szerk.) –, aki azt mondta, hogy ő nem ért egyet az
alapelvekkel: az iskola alapelveivel. És ha már nemcsak a megjelenés
különböző módjaival, hanem az alapelvekkel sem értünk egyet, az annyit
jelent, hogy az iskola nem létezik, fölbomlófélben van, a szereplőit már nem
lehet egyazon szellem képviselőinek tekinteni. Nagyon későn történt ez, már
a hetvenes évek második felében, közvetlenül az emigrációnk előtt. A
hatvanas években erről szó sem volt, az önkorlátozás, amennyiben felmerült,
nagyon csekély volt, nem is éreztük, ha korlátoztuk magunkat. Lehet, hogy az
az önkorlátozás, amit egy iskola jelent, termékenyen befolyásolja az ember
szellemi képességeinek kialakulását. Ezen mit sem változtat, hogy az iskolák
korszaka általában véget ért, és ebben a sorsban a Budapesti Iskola is
osztozott, még akkor is, ha mi akkor nem tudtuk, hogy közös sorsban
osztozunk. De az iskola fennállása idején az összetartozás, a közös szellem
vállalása meghatározó szerepet töltött be a politikai funkcióban és az elméleti
vitákban, eredményekben egyaránt.
A Budapesti Iskola belső köre Márkus Gyuriból, Vajda Misuból, Fehér Feriből
és belőlem állt, mi csináltunk filozófiát. Márkus Mária és Hegedűs András
szociológiával foglalkozott, s így kültagként jelentek meg a horizonton.
Márkus Gyuri együtt dolgozott Kis Jancsival és Bence Gyurival, ők sem
tartoztak a Budapesti Iskolához, de mint Márkus-tanítványokat – Fodor
Gézával, Ludassy Marival, Erdélyi Ágival együtt – Lukács-unokáknak hívják
őket. Gyuri tanított egy ideig a bölcsészkaron, sok tanítványt nevelt, közülük
egyeseket ugyancsak Lukács-unokáknak neveztek, köztük Radnóti Sanyit is,
de ő inkább Ferihez kapcsolódott. Hermann, aki egy ideig följárt Lukácshoz,
'68 után már nem akart vele találkozni, de ő nem is tartozott soha a
Budapesti Iskolához. Hermann filozófus volt, Eörsi István nem volt az soha –
ebben az értelemben nem is lehetett volna a Budapesti Iskola tagja, még ha
a legjobb barátunk lett is volna. Gyuri bácsi nagyon szerette, íróként is
becsülte. Eörsi fordította, nagyon jól Lukács Esztétikáját magyarra,
rettenetesen nagy munka volt, nagy szolgálatot tett vele Lukácsnak.
Lukács, amikor azt a cikket írta a Timesba, négyünk munkáit említette. Ezzel
mint egy király, lovaggá ütött bennünket, rátette a kardot a vállunkra,
hercegséget adományozott nekünk a hozzá tartozó címmel.
Forrás: Újnépszabadság
A szerkesztő megjegyzése
A Bicikliző majom Kőbányai János 2004-ben megjelent tekintélyes interjúregénye.
Azt írja Heller Ágnes a szerzőtárs Kőbányai Jánosnak:
„Megpróbáltam elfelejteni… a traumát, hogy egy tizennégy-tizenöt éves lánynak majd mindenkijét, aki az életében fontos, azt kilenc hónap alatt mind megölték. Az apámat és azokat a fiúkat, akiket én akkor mint társaságot a legjobban szerettem. Ahhoz nem kell Sigmund Freudot jól ismerni, hogy rádöbbenjek: sok minden az életemben ennek a történetnek a megismétlődése volt. A tudat alatti késztetés, hogy újrajátsszam ezt a szituációt. Szerintem a Budapesti Iskola pszichológiailag ennek az élethelyzetnek a megismétlődése. Ott is egy marginális és veszélyeztetett közösség történetét éltük, amelynek tagjait valamilyen eszme tartotta össze, és az apa is ott magaslott a háttérben: Lukács György. S ott is kísértett a félelem, hogy ez a közösség ugyanúgy összeomlik, mint 1944-45-ben az a gyermekkori kis paradicsom a Margitsziget rondóján, ahol magunk között menedékre leltünk.”
„S még csak azt kívánom elmondani, hogy a Bicikliző majom, kimondva vagy kimondatlanul, Bihari Gyuri emlékét szolgálja. Rettenetes érzés volt számomra, hogy ha én meghalok, akkor a Bihari Gyuri nevét senki sem fogja ismerni, senki sem fogja tudni, hogy ki volt ő és mit csinált. Egy fiatal gyerek, akit 1944 telén, tizenhat éves korában, amikor lement a rejtekéből az utcára, hogy az éhező barátjának kenyeret szerezzen, a razziázó nyilasok Budapesten, a Liszt Ferenc téren megöltek. Ez nem mehet feledésbe, mert akkor úgy élt, mintha nem is élt volna. Azt akartam, hogy éljen, hogy életben maradjon. És hogy én talán azért maradtam életben, hogy elbeszélhessem az ő történetét. Azért maradtam életben, hogy rajtam keresztül az apám és ő is életben maradjon. Hiszen ennek köszönhetem a saját életemet. Az életnek az a hivatása, hogy életben tartsa más emberek életét, akik meghaltak. Ezért hiszem azt, hogy Bihari Gyurinak és az apámnak méltó emléket állítottam ebben a könyvben, amelyet veled együtt csináltunk.”
Heller Ágnes Nagybörzsöny, 2004. február 21.
