Már-már győzelmi hadijelentésnek is beillik, ahogy a kormány látványszámokkal feltupírozza a külföldi tőkeberuházások eredményeit. Legutóbb arról értesülhettünk, hogy a világ legnagyobb akkumulátorgyártója, a kínai CATL 3 ezermilliárd forintos gigaberuházást tervez Debrecenben, amivel rögvest kétszeresére bővülhet az ország 17 településén megvalósuló, zömmel ázsiai befektetők akkugyártó invesztícióinak értéke. Csak úgy röpködnek a milliárdok, körítésként meg a kormányzati cirádák. „Magyarország a globális járműipari forradalom egyik éllovasává lép elő” – így Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter.
A honfiúi kebleket bizonyára dagasztja, hogy a magyar Audik és Mercedesek után akkugyártó nagyhatalommá leszünk. Mi tagadás, én is úgy tanultam, hogy a külföldi működő tőkeberuházás remek dolog, legyen az zöld-, barna mezős, vagy akár banki. Ezek révén megugrik az export, korszerű technológiai és menedzsment ismeretek érkeznek, amiből hasznot húzhat a helyi tudásgazdaság is. Röviden tehát az FDI – ahogy szakzsargon-rövidítéssel az angol foreign direct investment után emlegetik e közvetlen befektetéseket – hozzájárulhat a gazdaság versenyképességnek és a nemzet egészének gyarapodásához.
Az elmúlt évtizedek magyarországi tapasztalatai azonban arról tanúskodnak, hogy az FDI önmagában véve még nem csodaszer. Igaz, munkahelyek sokasága jött létre, de a transznacionális cégek idetelepített gyártása legtöbbször valamilyen „csavarhúzó”, összeszerelő tevékenység, az előállított termékek pedig úgynevezett standardizált portékák. A multik itteni gyártóművei legtöbbször szigetszerűen működnek: importálják a gyártáshoz szükséges berendezések és anyagok döntő részét, majd a készterméket exportálják. Ennél fogva abban sem nagyon érdekeltek, hogy érdemben növeljék hazai beszállítók körét. Mindez csak mélyíti a magyar gazdaság duális rákfenéjét, vagyis azt, hogy a hazai kis- és közép méretű cégek nemigen versenyképesek, legtöbbje nem tud helyt állni a világgazdaság arénájában. Másrészt a megtermelt profitok legfeljebb csak akkor maradnak itthon, ha azokat visszaforgatják a termelés bővítésére. Máskülönben, a kapitalizmus játékszabályai szerint azok nagy részét kiviszik a tulajdonosok, a hozzáadott magyar érték pedig jobbára a munkavállalóknak kifizetett bér.
Nem lehet kétség, hogy ezek mentén ütik majd nyélbe a debreceni akkuprojektet is. Az elmúlt évek hasonló beruházásainak tapasztalata azt mutatja, hogy a korábbi FDI akciók igen jelentős állami részvétellel valósultak meg, amelyek pénzügyi támogatások és ösztönzők, valamint állami szubvenciók és infrastrukturális fejlesztések formájában százmilliárdokra rúghatnak, nem is részletezve az esetlegesen keletkező környezetterhelés kezelésének költségeit.
Külön fejezet, hogy a debrecenieket hideg zuhanyként érte a kínai óriásbefektetés híre. A helyi közösség szószólói az ilyenkor jobb helyeken mindenki számára elérhető környezeti hatástanulmányokat követelik, s attól tartanak, hogy az itt élők megkérdezése nélkül, a fejük felett döntenek a hatalmasok. Eközben az ország túlsó végén, Győrben még csak pusmognak ugyan a Volkswagen ottani akkugyártásáról, de a helyi polgármester már hangsúlyozza: „egy német gyár más minőséget képvisel, mint egy kínai vagy koreai.”
Be kellene hát látni, hogy a multinacionális nagyvállalatokra alapozott eddigi FDI az elmúlt harminc évben messze nem járt annyi hozadékkal, mint amire e politika meghirdetői és végrehajtói számítottak. Hacsak azt nem számoljuk, hogy a kormányfő hű szövetségesekre talált a német autógyártókban a Brüsszel-ellenes szabadságharcához, és hogy a keleti nyitás nyomán esetleg leágazhat a Selyemút egyik szárnyvonala. Kurzusváltásra egyelőre nincs sok remény, pedig olyan FDI-politikára lenne szükség, amely megkövetelné a befektetőktől, hogy Magyarországon is keletkezzen minél magasabb hozzáadott érték, legyenek hazai beszállítók, érdemi együttműködések alakuljanak ki a magyar egyetemekkel és kutatóintézetekkel, de legfőképpen ne menjen el rájuk annyi iszonyúan sok közpénz.
A téma egyik szakavatottja, Gál Zoltán, a Magyar Regionális Tudományi Társaság elnöke úgy számítja, hogy a rendszerváltás óta eltelt három évtizedben a GDP (hazai össztermék) évi átlagos növekedési üteme 2 százalék volt. (2010 és 2020 közötti Fidesz korszakban e mutató 2,2 százalékot ért el, alig haladta meg a megelőző ballib kormányok uralta évtized 2,17 százalékos bővülési ütemét.) Az a remény, hogy a félperiférián kerengő világunk közelebb kerülhet a gazdag centrumhoz, messzibbnek tűnik, mint valaha. A magyar GDP – fajlagosan számolva – a legfejlettebb nyugat-európai országokénak ma is alig több mint a fele, éppen úgy, mint száz évvel ezelőtt. Vajon lesz-e majd egyszer olyan politika, amely úgy akkumulálja a nálunk letelepedő külföldi tőkét, hogy felfújt frázisok helyett az többet, jobbat hozzon a konyhára?
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. szeptember 6-án.