2014-ig egyszer lett itthon Az év csapata a labdarúgó-válogatott. Azóta háromszor, és ezúttal is jelölt. Nyilván az Eb-n szerzett két pontnak hála.
A labdarúgó-válogatott 1958 és 2014 között egyetlen egyszer tudta elhódítani hazánkban Az év csapata címet. A kivételes diadal 1985-ben született, amikor az együttes kvalifikálta magát honfitárs futballistáink mindmáig utolsó világbajnokságára, a második mexikói Mundialra.
A kollégák mintha megérezték volna. Azt, hogy megéreztük, nem írhatom, mert nem szavaztam; ahogyan most sem vagyok a sportújságíró-szövetség tagja, úgy akkor sem tartoztam a sportújságíró-tagozathoz. De nem ez a fontos.
Hanem az, hogy csodacsapatunk van. Az utóbbi hat évben ugyanis háromszor nyert a futballválogatott. Előbb 2015-ben, aztán 2016-ban, majd 2020-ban, és ezúttal is a három jelölt között szerepel. Húszban az izlandiak elleni feledhetetlen vigaszági hajrá, a guadeloupe-i magyar Nego, valamint Szoboszlai utolsó percekben szerzett két gólja döntött, most meg nyilván a kétpontos Eb-szereplés juttatta az együttest a favoritok közé, az albánok elleni dupla nulla és a vb-selejtezők hasonlóképpen lehangoló negyedik helye nem számított.
Igaz, nem volt általános az ájulás, mert amint arról értesültem, a lehetséges 674 voksolónak csak az 54,3 százaléka, 366 ember szavazott, és nyilván nem mindenki tette le a garast az amúgy megejtően dédelgetett labdarúgók mellett.
A Magyar Újságírók Országos Szövetsége először 1958-ban rendezte meg Az év legjobbjai ankétot. Egy évvel később a France Football szintén először tette közzé év végi európai válogatott-rangsorát. A listát a magyar együttes vezette, de itthon nem bírt a párbajtőrözőkkel. A France Footballnál velük nem is kellett megmérkőznie.
Aztán 1964-ben a labdarúgó Európa-bajnokság harmadik helyét szerezte meg a magyar csapat. Az együttesnek mindössze öt világválogatott tagja volt: Albert Flórián, Bene Ferenc, Farkas János, Mészöly Kálmán, Novák Dezső. Sándor Csikar, aki az Eb négyes döntőjében sérülése miatt nem játszhatott, csak az Európa-válogatottban szerepelt, amelyben Albert, Bene, Mészöly szintén megfordult. A többiek sem voltak éppen ürgék: Szentmihályi, Mátrai, Sipos, Sárosi, Ihász, Tichy, Varga Zoltán, Fenyvesi sorakozott a játszók között, Göröcs és Rákosi pedig sérült volt, mint Sándor.
Hatvanhatban sem sikerült az év legjobb csapatának lenni, a vb-n tizenkét éve veretlen brazilok elleni 3:1 ehhez kevés volt. Abban az esztendőben született az évtized vicce. A dánokat 6:0-ra verte a válogatott, mire egy néző azt mondta a Népstadion lelátóján: „Csak az ellenfelet kell megválogatni.” A mellette ülő így reagált: „Igen. A dánok és a brazilok ellen már megy.”
Hatvanhétben második lett az európai ranglistán a magyar futballcsapat, de Az év legjobbjai választáson futott még. Akárcsak 1971-ben, amikor 0-0-t ért el Rióban a világbajnoki címvédő brazil válogatottal szemben, s az évi mérlege hat győzelem, két döntetlen, egy vereség, 15-5 volt.
Egy évvel később megint a négy között szerepelt az Eb-n – azaz nem a selejtezőcsoportban, hanem magán az Európa-bajnokságon került a Final Fourba –, ez azonban senkit sem hatott meg. Ahogyan az olimpiai ezüstérem sem, szintén 1972-ből.
Efféle „balsikerek” immár ötven éve nem történtek a magyar labdarúgásban, és Illovszky Rudolf kapitány megsejtette a jövőt, mert azt mondta: „Megtanuljuk még becsülni a második helyet.” Milyen második helyet, Rudi bácsi? Azóta messzelátón bámuljuk az élvonalat, drága mester!
De ’71/72-ben Albert, Mészöly, Bene még játszott, és már ott volt Kovács József, Páncsics, Vidáts, Juhász Péter, Kocsis Lajos, Szűcs, Kű, Fazekas, Szőke, Dunai II, Kozma Mihály, Zámbó, Várady. Nyolcvanegyben meg Mészáros „Bubu”, Bálint, Garaba, Müller, Nyilasi, Fazekas, Törőcsik, Kiss László. (Várady Béla nem fért be.) A kiadható helyek számát 68 ezerben maximálták a Népstadionban. A négy hazai vb-selejtezőn 266 ezer nézőt jegyeztek, nyolcezer tikett nem kelt el. Nem is lett Az év csapata a válogatott, jóllehet megszerezte a csoportelsőséget Anglia, Románia, Svájc és Norvégia együttese előtt.
Papír van róla: azok a fiúk nem érnek fel Gulácsival, Besével, Botkával, Cserivel, Fiolával, Gyurcsóval, Langgal, Hangyával, Holenderrel, Kalmárral, Kecskéssel, Könyvessel, Lovrencsiccsel, Nagy Ádámmal, Negóval, Nikoliccsal, Orbánnal, Sallaival, Schäferrel, Sigérrel, a két Szalaival, Szoboszlaival, Varga Kevinnel, hogy csak a 2020-as győzteseket említsem. A magyar futball legnagyobbjai, szerencsére, 2021-ben is remekeltek. Az, hogy Armando Broját, az albán Pelét nem sikerült tartani sem Elbasaniban, sem Budapesten, csupán nüansznyi pötty a díszmagyaron.
Mondhatnám, hogy meglepő és mulatságos az egész. De sokkal inkább szomorú. Akár a magyar labdarúgás évtizedek óta tartó jelenlegi helyzete.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. január 4-én.
