Az Egyesült Államok és Oroszország olyanok, mint két skorpió egy üvegbe zárva: ha egymásra támadnak, mind a ketten elpusztulnak. Ezt a tényt az amerikai és aztán a szovjet atombomba megalkotása óta eltelt hét évtizedben sokan leszögezték. De talán senki mástól nem hangzott olyan hitelesen, mint Robert Oppenheimertől, az „atombomba atyjától”, aki Los Alamosban kiváló fizikusok és más szakemberek társaságában elkészítette a Hirosimára, majd Nagaszakira ledobott nukleáris fegyvereket. Christopher Nolan sikerfilmjének, az idei év egyik mozislágerének számomra ez az egyik kulcsmondata.
Az Oppenheimer három órás időtartama ellenére rendkívül feszes film, látványos és megrendítő jelenetek mellett gondolati tartalma is gazdag. És minden aktualizálgatás nélkül érvényes napjainkra, hiszen most is van okunk egy nukleáris háborútól tartani.
A film alapvetően három szálon bonyolódik. Az egyik Oppenheimer egyénisége és magánélete, a másik az atombomba megalkotásának és bevetésének technikai, majd erkölcsi háttere. Magam a harmadik szálat, Oppenheimernek a kommunistákhoz és a hidegháborúhoz való viszonyát értékeltem a legtöbbre. Napjainkban ritka az ilyen bátor közéleti film, amely a főhős ideológiai és politikai kötődését komolyan veszi.
Az 1904-es születésű Julius Robert Oppenheimer nemzedéke más fiataljaihoz hasonlóan, a gazdasági világválság hatására a kommunizmusban kereste a megváltást. A harmincas években rendszeresen eljárt a kommunisták rendezvényeire, számos barátja a párt tagja volt. Támogatta a spanyol polgárháború harcosait, majd menekültjeit, a szakszervezeti mozgalmakat és más balos ügyeket. A történészek többsége szerint – és Nolan is elfogadja ezt a változatot – Oppenheimer rokonszenve ellenére sohasem lépett be a Kommunista Pártba. Saját maga úgy fogalmazott, hogy a kommunista célok többségével egyetért, de nem akarja vakon követni a párt utasításait. E tekintetben okosabb volt sok, amúgy kiváló kortársánál.
A filmben ez egyáltalán nem mellékszál, Oppenheimer életéből Nolan az atombomba megalkotása mellett a tudós antikommunista indíttatású meghurcolására koncentrál. A kommunista kapcsolatok „gyanúja” már 1941-ben felmerült ellene, és 1954-ben megvonták tőle biztonsági jogosultságát, amit a tudós lelkileg soha nem tudott kiheverni. Érdemi kutatómunkát később már nem végzett, megbélyegzésén nem tudta túltenni magát.
A produkció az angolszász filmekben oly bevált tárgyalótermi dráma keretében mutatja be, hogyan alázták meg az Egyesült Államok világháborús győzelmét tető alá hozó tudóst. Az egyik vádpont az volt ellene, hogy második felesége – jóval a házasságukat megelőzően, tizennyolc esztendővel korábban – a Kommunista Párt tagja volt. Egyes kollégái kiálltak mellette, mások – mint például Teller Ede – elárulták. A film azt is felidézi, hogy az amúgy erősen antikommunista John F. Kennedy, még szenátorként közvetve kifejezte Oppenheimerrel való szolidaritását.
Christopher Nolannak nyilván több oka is volt arra, hogy a film középpontjába állítsa az Oppenheimer elleni antikommunista hisztériát. Az ötvenes évek Hollywoodja kiemelt célpontja volt a McCarthy szenátor vezette politikai üldözésnek, így minden amerikai filmes számára hálás téma ennek felelevenítése. Maga Nolan direkt politikai ügyekben nem szokott megnyilvánulni, egyes filmjeinek erőkultusza miatt eddig többen konzervatívnak tartották. Az Oppenheimer után ezt aligha gondolhatjuk róla. A film baloldali szereplői rokonszenves, jószándékú, esetleg naiv emberek, míg a jobboldaliak barátságtalanok, ellenszenvesek – élükön Truman elnökkel.
Közvetett időszerűséget ad a filmnek, hogy napjainkban bontakozik ki az új hidegháború, nagyjából ugyanazok (Oroszország és Kína) ellen, mint a második világháború utáni évtizedekben. Azzal a különbséggel, hogy most a liberálisok és úgynevezett baloldaliak egy része is lelkesen menetelne a hidegháborús dobpergésre. Oppenheimer igazi bűne a hatalom szemében nem a fiatalkori kommunista kapcsolata, hanem a második világbáború utáni békepárti, leszerelést sürgető, a hidegháborút elítélő tevékenysége volt.
A magyar néző számára különösen érdekes belekóstolni az amerikai ötvenes évek hisztérikus hangulatába. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a hidegháború másik oldalán virágzott a demokrácia és a jogállam. A kommunisták és általában a baloldal elleni boszorkányüldözés az Egyesült Államokban valóban nem jelentett gulágot, Recsket, tömeges kivégzéseket. De ott is voltak, akik börtönbe kerültek, nagyon sok művészt és értelmiségit eltiltottak hivatása gyakorlásától, többen – mint a filmben is megidézett Haakon Chevalier – külföldre emigráltak. Az egész ország és közvetve Nyugat-Európa légkörét is megfertőzte a hidegháborúval együtt járó gyanakvás, bizalmatlanság. A baloldaliak mellett a szakszervezeti aktivisták és a melegek is célkeresztbe kerültek, sok ezer homoszexuálist rúgtak ki az állami állásából „szexuális perverzió” vádjával.
A hidegháború kegyetlen logikája szerint mindenki gyanús, aki kételkedik abban, hogy a „mi” táborunk százegy százalékig a jó ügyet szolgálja. És még gyanúsabb, sőt kártékony, ha feltételezhető róla, hogy akárcsak fikarcnyi jót is feltételez a másik táborról, netán a megbékélést keresi vele. Mindez a mai magyar közéletből is ismerős, az „oroszbarát” és a „háborúpárti” címkéknek nagy keletje van a rágalmazások és vádaskodások piacán.
Az orosz-ukrán háborúra és a világrend átalakulására többféle magyarázatot lehet találni a baloldalon is. Az orosz invázió és a mögöttes amerikai nyomulás megítélésében lehetségesek a különböző árnyalatok. Egy dologban azonban érdemes lenne egyetértenünk. A hidegháború gonosz állapot, mert korlátozza, vagy éppen tiltja a szabad, kritikus gondolatot. Az Oppenheimer éppen azt bizonyítja be, hogy ez szükségszerűen így volt, bár a keletinél persze enyhébben, a hidegháború nyugati oldalán is. Minden okunk megvan azt hinni, hogy egy új hidegháború is fagyos hatással lenne a kritikusan gondolkodó baloldali, liberális emberekre.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. augusztus 2-án.
