– Miért utazol?
– Mondjam, hogy azért, mert magyar anyanyelvű erdélyiként majd’ félévszázadon keresztül be voltam zárva? Vagy inkább mert a hétköznapok taposómalmából a napsütésbe akarok jutni? Azért, mert eddig csak a szépirodalom volt fikció, most az informatív sajtó is az, és egyre kevesbé tudhatod meg valamiről, hogy a valóságban milyen?… Nem így van, pontosabban nem csak így van.
– Jó múltkorjában a tudományos kutatásról beszélgettünk nemzedékhez, erdélyi sorshoz kötötten, a kitántorgók szemszögéből is.
– Azóta középkelet-európai életterünk is kitántorgott (pontosabban, be) Európába, tehát, ha úgy vesszük, mindenki idegenben él. Ez persze így szintén nem igaz, mert azok, akikhez hazament a kapitalizmus, továbbra is a régi otthonukból bámulhatták, nem vitték el a fedelet a fejük felől.
– Mircea Cărtărescu interjújában, az FAZ-ben, Herta Müller kapcsán azt mondja, azért is csodálták, mert volt kurázsija idegenben új életet kezdeni („Als Emigranten das Wagnis eines neuen Leben im Westen einzugehen“)…
– Aki kiment, az újrakezdte, bár a vak is látta, hogy csak döntetlenre játszhat. Először meg kell élned valamiből, és csak azután hagyhatod magad mögött a Sütő-féle jelt (Anyám könnyű álmot ígér). „In mezzo della vita”, az emberélet közepén, egy haszonalapú társadalomban elkezdett tudományos munkásság elsősorban pénzre váltható eredményeket kell hogy hozzon (értsd: használható termékeket, gépeket, technológiát), és közben (melléktermékként legfeljebb) mindannak az összefoglalását, amibe eddig belekezdtél. Én lépéselőnyben voltam, mert otthon annyifelé vetett a sors és a mérnöki tudomány annyi látszólag össze nem függő területén dolgoztam, hogy az új és új kihívások okozta álmatlan éjszakák kimeríthetetlen útravalóval láttak el. Technikai polihisztor lettem, ami gyakran ütközik értetlenségbe munkatársaimnál (akik ha az alapkutatásban dolgoznak, gúnyos mosollyal emlegetik a gépek haszonleső megszállottait, míg az utóbbiak, a „fejetlen békák“ megkérdőjelezik a nehezen pénzre váltható teóriákat. Egy adott pillanatban úgy jártam, mint a gyűjtő, rendet kellett teremtenem a “bélyegeim“ között. Ebből a kényszerből született a tucatnyi tudományos könyvem. Valójában csak miután megírtam őket, kezdtem felfogni a szakterületem szépségét, miközben (mellesleg) megismertem a világot is, hiszen szerzőtársaim között akadt minden bőrszínű, hitű és végzettségű, nem is beszélve az anyanyelvükről, ami jobb esetben csak a szavak sorrendjét akarta az angol nyelvben megváltoztatni (oroszok, franciák, lengyelek), de néha az alanyt vagy állítmányt is kiirtotta a mondatokból (koreaiak). Ismét utaztam tehát, nemcsak az alapkutatás és a technológia, a műanyagok és ragasztók, a gépek között, de a nyelvekben is, a lektorálás és szerkesztés ismeretlenjében. Az ipari kutatás rendkívül munkaigényes, részleteiben fantáziátlan, akad azonban egy óriási előnye: nem dolgozik modellekkel. Sokféle veszélyforrás, hiszen a lehetséges zavaró tényezők száma végtelen. Ezek lettek a polihisztorság gyarapítói. Csoda, ha lassan hatalmába kerített egy új betegség, amit az egész és a rész szindrómának nevezhetnék? Annak az örökös kutatása, hogy amit látok, tapasztalok, hogyan illik bele a világ magyarázatába.
– Ennek a „kórnak“ voltak az első jelei annak idején A Hétben megjelent írásaid? És azután a Könyvek és álmok nyomában? (Mentor,1998)?
– Igen. Bátorságot az adott a betűvetéshez, hogy jóval előttem, magasabb fokon, egy reál végzettségű ember – itt a mostani beszélgetőtársamra gondolok – meggyőzött, hogy nemcsak lehetséges, szükséges is a bizonyíthatót tisztelni, írásban. Elindultam tehát a világba, vagy ha úgy tetszik a történelembe, hiszen a golyóbison mindent megtalálsz, amin már átestünk, a kőkorszaktól Orwell 1984-éig. Itt ismét helyzeti előnnyel keltem útra, két óriási aduval: világéletemben kisebbségiként éltem, diákkoromban pedig arról álmodoztam, hogy archeológus vagy irodalomtanár leszek, de magyar anyanyelvűként és osztályellenségként „csak“ mérnökké válhattam egy román nyelvű egyetemen. Ha a világot úgy fogod fel mint gépet, amihez a használati utasítást ismeretlen nyelven írták, akkor éppen ideje volt, hogy mérnök, kutató és utazó legyek, ahhoz, hogy megértsem.
– Bacon szerint egész ember csak az lehet, aki olvas, Saroyan hozzáfűzi, és precíz csak az, aki ír. Ismét a mérnökhöz jutottunk tehát?
– Kényszerképzetem, hogy a jövendő filozófusokat nem a bölcsészeten, hanem az elméleti fizika szakon kellene oktassák.
– Emerson ábrándjainak célja a poet-scientist a költő, aki tudós is.
– Lefordítom ezt, és lekicsinyítem a saját valóságomhoz: jómagam a technika embere vagyok, aki betűvető is. Mindkettő kényszerszerep, rám a szülőföldem osztotta őket, hogy hírét vigyem, hogy legalább általuk visszaadhassak valamicskét az útravalómból.
– E szerep ars poeticája?
– Meggyőződésem, a világ elvárja, hogy a saját nyelvén szólítsd meg, ha beszélgetni akarsz vele, és azt is, hogy olyasmit mutass neki, amihez te értesz a legjobban. Szorgalmas munkával ki tudsz emelkedni a mesterségedben, és képes leszel világszínvonalon művelni azt. Pusztán „szeretőként“ is tarthatod. (Liebhaberei – mondják a német fináncok mindenre, az atomkutatás is lehet ilyen, ami nagyobb anyagi befektetést kíván, mint amennyi hasznot hoz). Ebben a pillanatban megértél arra, hogy valamicskét tegyél a szülőföldedért.
– Ez lenne az út célja?
– Hinnem kell abban a kultúrában, amelyik az anyanyelvemhez kötődik. Hogy mire lehetek büszke belőle, azt csak akkor tudom meg, ha összevetem a világgal. Sohasem szabad felednem, hogy ez nemcsak kultúra, hanem erkölcs is. Ezért is utazom. Tudatában vagyok annak, hogy minden utazásom okosít és pökhendibbé tesz az anyaországgal szemben, mert most, végre, egyenjogúak (mindketten kisebbségek) lettünk.
– Érdekelheti Erdély a világot?
– Ha köze van hozzá, ha példa számára. Az önálló Erdély vallás- és tudománypolitikája ilyen volt. Még később is, sokáig, nemesfémjelzésnek számított ez a név. Hogy mennyire, arra ismét a technikából jut eszembe a példa: 1914-ben az első turbinával hajtott (angol) óceánjárót Erdélynek keresztelik. Napjainkban az erdélyi könyvkiadás családi fénykép, ami csak a szűk rokonságot érdekli (a mostohaanyát már alig). Tudom, ez bántó diagnózis, de a kór orvosolható. Abban a pillanatban amikor a világnak is szólsz. Olyasmit , ami érdekli.
– Mi az? Volt már szó róla, de mégis…
– Amit megéltünk, ha egyetemes. Való, hogy az utóbbi kilencven esztendő Erdély-históriája nem sikertörténet. Rémálmom, hogy 1877-ben a balkáni függetlenségi háború nem győz, a törökök Erdélyt is meghódítják, és ott is eluralkodik a levantei gondolkodás. Tényleg csak rémálom? Negyven esztendő alatt (az első világégés végéig) a Kárpátoktól délre a független fiatal államoknak sikerült megszabadulni mindattól, amit ma divatos angol műszóval úgy neveznek, hogy bribesville (kenőpénzvilág)? Hiszek Rasmee Zahmednek, amikor azt mondja: „különbség van a politikai és a rendszerhez kötött korrupció között, Európának korrupt politikusai vannak, a Keletnek korrupt rendszere.” (The Times of India). Hol kezdődik a Kelet? Lebegő, vándorló határ? Nincsen igaza, mert a kapitalizmus morálját az anyagi körülmények adják! Ezek most katasztrofálisak, és száz esztendő múlva a divatos kérdés az lesz: – Meg lehet ebből élni a Holdon? (A hangsúly nem a Holdon van.)
– És meg lehet?
– Hogy válaszolhassak, tudnom kell hány pénzt érünk, nem itthon, hanem a világban, hogy nyugodt szívvel kiálthassak fel: Istenem Uram, beh szépen fütyöl ez az én madaram! (Arany). Borges egyik elbeszélésének hőse az ember, akinek olyan jó az emlékezőtehetsége, hogy számára összekeveredik a múlt a jelennel. Csavargásaimban a világban néha én is így érzem magam.
– Minek neveznéd írásaidat a világról?
– Nem írok útikönyvet vagy útirajzot, hanem esszéket vetek papírra, abban az értelemben ahogyan Bacon vagy Grimm szerint ezek „meg nem írt könyvek rövid kivonatai, és az élet lényeges tanulságai kell hogy legyenek”, olyan írások, amik „tudományos érthetőséggel hirdetik az élettapasztalatot”. Tisztázzuk, útjaim lehetnek érdekesek és romantikusak, élettapasztalatom nem az. A világ meghökkentő és csodálni való, élvezem is a látványát – mindaddig, amíg elém nem lopakodik valami, ami miatt haza kell gondoljak, ami miatt most hirtelen, egy tűzhányó kráterénél, arról kell írjak, ami otthon égetett. Ekkor lesz értelme az egész világcsavargásnak, és az az idegen, aki talán csak a vulkán kedvéért olvasta soraimat, most elhiszi, hogy milyen a gyehenna
– Mennyire veszélyes utazni?
– Utazni megpróbáltatás és rizikó, ne feledd, hogy a háború után az erdélyiek úgy mentek a Regátba dolgozni, mint valaha az északiak a tengerre – senki sem tudta, hogy visszajön-e ép bőrrel. Más példa: az említésre méltó magyarok jó része Magyarországon kívül élt, és nem biztos, hogy jól tudtak magyarul. És ha már a rizikónál tartunk, olvasom Apám feljegyzéseit, szinte csoda, hogy a családból valaki is életben maradt.
– Most min dolgozik Benedek István?
– Nemrég jelent meg a Burmáról szóló könyvem (Szellemek oltalmában, Mentor kiadó, Marosvásárhely). Hiszem, hogy kevés forrongóbb csücske akad ma a világnak Burmánál. Diktatúra és polgárháború, kibogozhatatlan Bábel, kikúrálhatatlan hit a babonákban, túlzásba vitt vallásosság, csak mi, férfiak számítunk! És letörölhetetlen mosolyú maszk az arcokon. Kulcsszavak ehhez az országhoz, ahova évek hosszú során át jártam, Orwellt követve. Ottani barátaim szelleme oltalmazott, azóta egyfolytában izgulok értük. Miért éppen oda sodort a szél? Mert az ígéret földje, mert arrafelé a Kelet és a trópusok minden pompáját csodálhatod, és állandóan nyugtalaníthat a kérdés: vajon sikerül-e nekik? A kisebbségnek, aki ellen a többség háborúzik… A sors iróniája, hogy az itthon belém szoktatott félelem miatt éreztem magam otthon Burmában.
– Ha jól tudom, már nyomdában van következő ázsiai csavargásod tükre, az Eltévedt Istenek.
– Ez a kötet szintén a Mentor kiadónál jelenik meg, és két másik, rendkívül érdekes és számunkra tanulságos országba viszi el az olvasót, Laoszba és Kambodzsába. Érdekes? A vízesés tíz kilométer széles is lehet, felette delfinek bukfenceznek, alatta a levegőben fogják az emberek a halat, lepkehálóval. A parton azért alapítottak sok száz esztendeje kolostort, mert egy hegycsúcsot isteni fütyölőnek néztek. Az utcán vízipipáznak a kislányok, de az irtáson már szüretelik a mákot az ópiumpipához. A piacon tigrisfiókát sétáltat, akinek nem telik kutyára. A járda szélén kilőtt bombák a virágcserepek, és az ösvényen egy hibás lépés az életedbe kerülhet. Egy fővárosi iskolában éveken át csak öltek, mindenkit, akit azzal lehetett megvádolni, hogy nem írástudatlan. Ez mind szembe jut, amikor visszagondolok utamra. Mese és rémmese keveredik a valósággal, a történelem is, az itthon megélttel. Kambodzsa és Laosz a hajdani khmer birodalom részei, és az alig egy évtizedes vöröskhmer-őrület színterei. A khmerek léteznek még ma is, annak ellenére, hogy…. Erről is szól ez a könyv.
– Nemess László írja valahol, hogy létezik egy indián nyelvjárás, amelyben ugyanaz a szó jelenti, hogy utazni és látni. Benned is a „kozmikus méretű látni-akarás” dolgozik? A megérteni akarás?
– Én ehhez hozzávenném az arabot, amiben utazni és sáfárkodni ugyanaz. Én is sáfárkodok, ha úgy tetszik, házalok a világban az erdélyi örökségemmel. Valahogyan ekként: „Erdély a szülőföldem, mesélek róla, mit adsz érte?” Van egy verssorom, meghallgatod, mielőtt bemegyünk az őserdőbe? Ha felütöd a Pressure-Sensitive Design című tudományos könyvemet, az első oldalon ismerős idézetet találsz. Valószínűleg az egyetlen Madách-idézetet egy polimer-reológiával és technológiával foglalkozó munkában. Ismerős? Első látásra nem, hiszen angolul hirdeti, hogy „Nem adhatok mást, csak mi lényegem!“
Megjelent 2009. november 9-én az Új Magyar Szó Színkép című kulturális-közéleti mellékletében.