Megpróbáljuk ebből a legjobbat kihozni, mondta a nagymama, amikor majd egyéves huzakodás után a férfi végre végleg eltávozott a családból. Vagyis, mondta a nagymama, ebből csak jót lehet kihozni. Az anya, aki történetesen a nagymama lánya volt, szomorúan nézett maga elé, kicsit vacakolt az ujjaival a gyerek hajában. Ezt kellett csinálni, gondolta, mert ez a férfi tényleg olyan volt, hogy nem volt közéjük való. Az örökös hallgatása, hogy nem nézett fel a számítógépből, hogy ágyban maradt, amikor ők kirándulni készültek, hogy kiszámolta, hogy ő mennyit tesz bele a háztartásba, és a nő mennyivel kevesebbet, és ő nem merte azt mondani, hogy de hát a gyerekkel ki csinál ezt meg azt. Hallgatott. Ezt kellett csinálni, mert nem volt benne semmi öröm, amikor együtt voltak. Nem ilyen volt, amikor megismerte, amikor azt gondolta, hogy akarja őt ez a férfi, tényleg őt választotta azok közül a sokak közül, akiket választhatott volna, holott nem ő lett választva, hanem ő választotta a férfit, de annyira szerette, legalábbis ezt szeretésnek gondolta, hogy egyáltalán nem tűnt fel, hogy olyan, amilyennek most látja. Ezt kellett tenni, mert a gyereknek is így lesz jó, nem kell azt nézni, hogy az apukája nem hisz a mikulásban, a jézuskában, utálja az ünnepeket, kivált a szülinapokat, és persze a nagymamát, aki elengedhetetlen segítsége volt az anyának. Ezt kellett csinálni, de nincs olyan nő, aki ezt ne kudarcként élné meg, hogy tessék, erre tettem fel az életemet, és most úgy kell levennem onnan, ahogyan nagymelegben ledobja az ember a pólóját a strandon. Hibásnak érezte magát, akkor is, ha nem tudta, pontosan miben hibás. Próbálta a sérelmeit óriásira növelni, hogy a másik ember sérelmét le tudja kicsinyelni, mert valójában neki csúszott be valaki az életébe, de ez nem volt véletlen, mert csak oda csúszik be valaki, ahol rés van, és az ő életében nem egy rés, hanem egy egész sziklahasadék tátongott. Ezt kellett tenni, mondta most hangosan. Persze hogy ezt, helyeselt a nagymama, aki magát maminak hívatta az unokájával, mert azt korszerűbb, valamint félreérthető megszólításnak gondolta, aminek révén talán vannak olyanok, akik azt hiszik, a gyerek tulajdonképpen az ő gyereke. Sokan szülnek már idősebb korban is.
Végre megint hárman leszünk. A lány nézte a nagymamát. A gyereknek lehet, hogy nem lesz jó, mondta az anya. A gyereknek elég, ha egyvalaki szereti, mi meg ráadásul ketten is vagyunk.
A válás során megegyeztek, hogy ki hogyan tartja a kapcsolatot a gyerekkel. Az apa mondta, hogy ő nem lesz vasárnapi apuka. Hát mi leszel, kérdezte a lány. A férfi nem mondott semmit, de többet nem jelent meg náluk, és néhány gyalázkodó levélen kívül semmilyen kapcsolatot nem tartott a valahai családjával. Hamarosan Londonban kötött ki, így a havi egy hétvégés láthatás is lehetetlen volt. A gyerek nem értette, hogy hol van az apukája, és miért nem jön, ha amúgy van. Gondolt rá, és fel tudta idézni az arcát, a hangját. Addig örülj, amíg nem jön, mondta a nagymama.
Neked nincs apukád, kérdezte valaki az iskolában. De van, mondta, csak nagyon messze él, és olyan a munkája, hogy nem jöhet el meglátogatni. Kitalált egy történetet a titkosszolgálatról, hogy az apukája beépült a maffiába, és amikor mindenkit lebuktatott, akkor el kellett tűnnie, meg kellett változtatnia a nevét és a lakhelyét, és nem tarthat senkivel kapcsolatot, mert akkor kockáztatná a gyereke életét. Az osztálytársak irigyelték, különösen azok, akik nem szerették az apukájukat. Nemcsak hogy nincs velük, még különlegesnek is lehet képzelni.
A titkosszolgálati működés egyébként valóban megjelent ennek a férfinak az életében. Egyszer az osztályfőnök kérdezte, hogy nem láthattam az apukát itthon a Mammutban. Nem, mondta a lány, végleg elköltözött, a gyereket sem látogatja. Ausztráliát nevezte meg helyszínnek. Pedig teljesen olyan volt, mondta az osztályfőnök. Az anya gyanakodni kezdett, hogy talán néha hazajár ez az apa. Egyszer véletlenül a játszótérről kifelé bámult, szép zöld volt minden, amikor egy fa mögött valakit látott megbújni. A bujkáló észrevette, hogy észrevették, és ellopakodott, de a járásából a lány felismerte, ha valakivel éveket élsz együtt, soha nem felejted a mozgását. Levelet írt neki, hogy hülye vagy, lopakodsz utánunk, ahelyett hogy látogatnád a gyerekedet. A férfi megírta, hogy az anya teljesen felelőtlenül belehajtotta ebbe a válásba, és ellehetetlenítette, hogy tartsa a kapcsolatot a gyerekével. Bármikor jöhetsz, csak szólj előre, írta a lány. De a férfi ragaszkodott ahhoz az értelmezéshez, hogy ő el lett tiltva a gyerektől, és ezért volt kénytelen fa mögül leskelődve megfigyelni, hogyan fejlődik ez a gyerek, részben az ő pénzéből is. Küldött gyerektartást.
Írd meg neki, hogy feljelented, mondta a nagymama, aki néha ott is aludt náluk, mégiscsak könnyebb úgy kezdeni a reggelt, hogy ott van pluszban két igyekvő kéz. Nem írta meg, de ettől a naptól kezdve örökösen kémlelte a környező fákat, nem bújik-e meg valamelyik mögött a volt férje. De egy idő után megszokta, mi van akkor, ha leskelődik, és nem foglalkozott vele. Elmaradtak a gyalázkodó levelek is. Mindenbe bele lehet unni, gondolta a lány, vagy lett neki valakije.
Pont úgy élt, ahogyan jó volt neki élni. Jó volt így hármasban, a nagymamával és a gyerekkel. Az, hogy a nagymama egyre többször, aztán már majdnem mindig ott aludt, lehetővé tette, hogy eljárjon helyekre, és hogy kapcsolatot tartson egy amúgy, mint később kiderült, házas férfival. Nem bánta, hogy házas. Nem akart egy új apukát behozni a gyerek életébe. Ráadásul ott volt még az a félelem is, hogy a korábbi új apukát majd egy másik új apuka fogja váltani, és ez így zajlik egészen addig, míg végül a gyerek fel nem nő. Amúgy tényleg váltották egymást időnként a férfiak, mert az ilyen kapcsolatokban, hasonlóan az apa leskelődéséhez, szintén volt valami titkosság. Amikor ez a titkosság elvesztette az izgalmát, amikor már csak unalmas ismétlődés volt. Egy lépcsőházban lopózni, a moziban körbenézni, az utcán elengedni egymás kezét, mikor feltűnt a férfi ismerőse, akkor ez a kapcsolat semmivé vált, hogy átadja a helyét egy épp ehhez hasonlónak, ami szintén semmivé fog válni, csak még nem fordult abba a célegyenesbe, ami itt a sportversenyekkel ellentétben nem befutást jelentett, hanem kifutást.
Nem beszéltek az apáról, hogy mi van vele, a gyerek sem kérdezgetett. A nagymama mindennap elmondta, hogy milyen nagyszerűen alakult mindhármuk élete. Az anya akkor kezdett el újra aggódni, amikor a gyerek tizennyolchoz közeledett. Nem keresett meg az apád, kérdezte. Nem, mondta a gyerek. Biztos nem, kérdezte. Biztos nem, mondta a gyerek, mert az apja, amikor megkereste, azt mondta, ne mondja el az anyjának, mert akkor az anya ellehetetleníti a találkákat. Nem olyan, mondta a gyerek. De olyan, mondta az apa, ha ő nem, akkor a nagyanyád. Arról beszéltek, hogy lehetne külföldön egyetemre járni, és mindenki, akinek fontos a jövője, az külföldön tanul. Csak ott lehet olyan diplomát kapni, amivel érvényesülni lehet a világon bárhol. A gyereknek megtetszett ez a lehetőség, több osztálytársa is külföldre tervezett menni. Csak ő ugye nem, az anya és a nagymama miatt.
Látszatra minden úgy zajlott, ahogyan zajlania kellett. Az anya és a gyerek közösen választották ki a jövőt, aztán közösen küzdöttek a felvételiért. Nem baj, ha fizetős, mert ki tudja gazdálkodni, és akkor úgy is nézett ki, hogy tényleg bekerül valami olyanra, ami számítástechnika, jó helyre, speciális évfolyam a Pázmányon. Tényleg ennél jobbat nem is lehetett volna várni, ezt külföldön is elismerik. A nagymama is gratulált. A gyerek úgy csinált, ahogyan csinálnia kellett. Az elmúlt évek során megtanult úgy viselkedni, ahogyan az elvárva volt. Megtanulta nem kimutatni, hogy mit gondol és érez, mert épp azt gondolta és érezte, legalábbis ez látszott rajta, amit logikusan gondolnia és éreznie kellett. Nem mondhatta el, hogy egyszer iskola után megszólította egy idegen, de mégis ismerősnek látszó férfi, aki azt mondta, hogy én vagyok az apád. A gyerek kicsit félve állt meg, de végül valami mégis annyira egyértelmű volt benne. Mért nem látogattál, kérdezte a gyerek. Mert az anyu nem akarta, és a nagymama sem. De attól, mert ők azt akarták, hogy ne, te akarhattad volna az ellenkezőjét. Nem lehetett, mondta az apa, nem akartam, hogy feszültség legyen. De az anyu nem olyan. De olyan. Rendszeressé váltak a találkozók. Közeledett a pályaválasztás, és a nyílt színen zajló történet mögött valami más is történt. Az apa elindította a felvételit egy angliai egyetemen, és sikerült.
Közeledett a nyár vége, és meg kellett volna mondani az anyának, hogy nem marad vele, hanem külföldön folytatja a tanulmá­nyait, épp ott, ahol az apa is él. Az apa azt mondta, elég, ha hagysz egy levelet, akkor nem lesz veszekedés. Azért csak jobb lenne elmondani, mondta a gyerek. Ahogy szűkült az elmondás le­he­tőségének ideje, ahogy közeledett a nyár vége, úgy vált egyre reálisabbá a levél. Az anya boldog volt, hogy a fia épp azt fogja csinálni, amit szeretett volna, és milyen boldog egyetemi évek vár­nak rá. Hamarosan lesz majd egy állandó barátnő, és ő azt sze­retni fogja, mert mindenkit fog szeretni, aki a fiát szereti. Ezzel a hangulattal érkezett haza, augusztus vége volt, és gondolta, hogy majd mesél pár érdekes történetet arról, amikor ő kezdte el az egyetemet, és hogy hogyan ismerkedett meg az apukájával, és mért gondolta, hogy vele együtt kell nekivágni annak, hogy élet.
Szia, kiáltott be a lakásba, de nem szólt senki vissza, hogy szia. Bement a cuccokkal a konyhába. Ott volt az asztalon egy papír. Kezébe vette. Nagyon szeretlek, anyu, ezzel kezdődött, ezért nem mertem elmondani, hogy már egy ideje találkozom az apuval, és azt beszéltük, hogy inkább külföldre megyek egyetemre. Segített, hogy bekerüljek egy angliai egyetemre, és a pénzzel sem lesz gond, mindent fizet. Nagyon szeretlek, anyu, de nem mertem ezt elmondani, mert nagyon szeretlek, mert nagyon szeretlek, ez a három szó ismétlődött az anyában, mert nagyon szeretlek, és úgy érezte, hogy minden összeomlott, amit addig felépített. Innentől nem anya, csak egy elhagyott anya, aki számára minden meghalt, amit eddig abba a gyerekbe pakolt. Szédült, és remegett a keze, nem értette, mi történt, hogy történhetett, beszaladt a gyerekszobába, aztán vissza, hogyhogy semmit nem vett ebből észre, hogyhogy megtörténhetett, és mi lesz vele.
Nem tudni, mért tartott olyan sok nyugtatót otthon, talán a nagymamáé volt egy része. Csak ez az egy megoldás van, gondolta. Kiborította a gyógyszeres szekrényből a dobozokat, és módszeresen elkezdte bevenni a tablettákat. Sorban mindet. Nagyon szeretlek, sorban mindet. Nagyon szeretlek, sorban mindet. Az utolsót is. Nagyon szeretlek. Én is, kisfiam.
A nagymama vásárolni volt. Szeretett vásárolni, ez volt az egyetlen szórakozása, bár már tulajdonképpen semmi nem állt jól neki. Még a boltban válogat. Még a boltban válogat. Még a boltban válogat. Nem tudni, időben érkezik-e.

Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 14. számának Próza rovatában 2024. április 5-én.