Mindannyian tájékozódhattatok a közalkalmazottként dolgozó pedagógusok státuszmódosítását célzó új törvénytervezetről. Azt is megismerhettétek, hogy e szerint a munkánk jogi feltételei súlyosan, már-már büntető jelleggel nehezebbé válnak.
Ugyan, csak egy újabb megaláztatás, a nemzet napszámosainak ez jár – legyinthetnénk. Miért kellene megelégednünk ezzel a hasonlítással? Azért mert a Horthy-korszak romantikájába ez fér bele? Mindenki tanulja meg hol a helye? Tanárként a világot érzékelő, valamennyire megérteni tudó, szabad értelmiségi embernek vallom magam. Ezt láttam, tanultam elődeimtől, ezt kell továbbadnom. Az érdeklődés, kreativitás, emberiesség szeretetét. Minden pökhendiség nélkül állítom, hogy az iskolát nekem találták ki. Imádok tanítani, imádom a tanítványaimat, a közeget és ők is kedvelnek engem. Ezt érzem, tudom. Ez tartott eddig a pályán. Ha a munkáltatói oldalt nézem, be kell hogy valljam: két éve kell külső segítséget igénybe vennem, mert egyszerűen nem bírtam cérnával.
Nem bírtam, hogy a tankerület nevű bürokratikus szörnyeteg a saját sarát rám, ránk keni és nekünk kell belőle kimosakodni. Nem bírtam, hogy akármelyik, „honatyának” nevezett politikus azért a bizonyos tizenöt percnyi warholi hírnévért belénk törli a lábát. Akármikor, akármiért. Van fogalmatok milyen érzés megnézni egy híradót, felmenni hírportálra és szembesülni azzal mivel rágalmaznak minket? Nem bírtam
tovább elviselni, hogy a hazám lakossága, akiket munkámmal szolgálok, ingyenélőnek tart, és hogy őket idézzem: „még azt is elvennék, amit eddig kaptam.” Nem bírtam lenyelni, ahogy képembe vágták, hogy ne politizáljak – értsd: a munkámat, saját és tanított gyerekeim jövőjét érintő kérdésekben véleményemet fejezzem ki –, majd felmondják nekem „nempolitizálásként” az aktuális propagandát. Hosszan folytathatnám a sort, és amikor azt hiszem, hogy itt a vége: már nem tudnak újat mutatni embertelenségben, lelketlenségben és hozzá nem értésben – egyszer csak előállnak valami újjal…
Árulja már el nekem valaki: miért kell a bújtatott, valószínűleg nem is létező bérrendezésbe bosszúintézkedések egész sorát csomagolni? Mi köze az EU-s pénzeknek egy önálló ország oktatási rendszerének finanszírozásához? Miért tűnik úgy, hogy a tankerületi igazgatók sérthetetlenek, és a jogot úgy sértik, tapossák, ahogy tetszik? Miért szüntették meg az iskolák önállóságát egyenlőtlenségekre hivatkozva,
miközben tíz évvel később ugyanott tartunk? Ha ennyire központosítanak, miért hagynak minket egyedül a krízishelyzetekben?
Miért nem érdekel ez az egész senkit? Miért nem fogja fel ez a letűnt ezredévekről nosztalgiázó, de valójában percekben élő nép, hogy nemzetének egyik oszlopát rúgják ki a lába alól? Mi tart még a pályán?
A szerző pedagógus
Forrás: Újnépszabadság
