Három magyar költő – Kosztolányi Dezső, Vas István és Faludy György – Marcus Aurelius című verse más- és másféle közelítésben idézi az ókor nagy sztoikus, pogány gondolkodójának az alakját, amely összefonódott a császáréval, a történelmi alakéval.
Kosztolányi Dezső: Marcus Aurelius
Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.
Bronzfejü cézár,
aranyszakállu,
vak ragyogásu szoborszemeiddel
őrködve vigyázol
s én állok előtted.
Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegtől visszahuzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.
Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges irótárs,
együtt a sziv és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyaru földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt reszketve, de higgadt
lépttel megy a sirhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve a barbárt,
mindazt, mi hazugság.
Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyu.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva-csalatva egy jelre lehullnak
s ugy fintorog arcuk,
mint a bolondé.
Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyü
Medusa-valóság kő-iszonyatját
s szól: «ez van», «ez nincsen»,
«ez itt az igazság», «ez itt a hamisság»,
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomoruság.
Messze vagyok már, messze röpültem,
messze az olcsó, hig dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
ujra felöltöm
s járok mosolyogva,
tanulva a türést,
a hosszu alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakitott, császári palástom.
Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve-cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannon
halmok alól s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.
(Róma)
1929
A vers kitűnő elemzését lásd ITT.
Vas István: Három császárszobor (részlet),
A Kapitólium terén
Marcus Aurelius szobor:
Ércfilozófus érclovon.
Lehet-e? Volt idő, amikor
Bölcsesség meg a hatalom
Egyesült birodalmakat
Teremteni, megmenteni?
Vagy talán ez is csak a mi
Legendánk, kései vigasz,
Történelem,,,mit tudom én,
Ebből mi igaz, nem igaz,
Mit tud a regényes- makacs,
Javíthatatlan képzelet?
In: Vas István: Rapszódia a hűségről, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. 49.l.
Faludy György: Marcus Aurelius
A bölcsészetet kerestem Rómában
fiatalon, de nem jártam sikerrel.
Cicerónál közhelyeket találtam.
Senecát akkor, sajnos nem ismertem.
A sok tan közt – már egyik sem világít –
a sztoicizmus volt csak istenáldás,
bár nem kedvelem gőgös babonáit,
s a földön alvás rosszabb, mint a párzás.
Tudom: Marcus Aurelius, a császár
sztoikus volt, különb nagyon sok másnál.
Görög nyelven írt, hogy elrejtse titkát
a köznép elől. Bölcs volt. Legtöbb dolga
tiszteletemet érdemli. De inkább
Hadrianusszal vacsoráztam volna.
(Budapest, 1992)
Összeállította: Bartha György
Kiemelt képünk: Marcus Aurelius lovasszobra, Róma, Musei Capitolini, Palazzo dei Conservatori
Marcus Aurelius lovasszobra
A római császárkorban az uralkodói lovasszobroknak hosszú hagyománya alakult ki, mégis csak egyetlen példány maradt fenn teljes egészében: Marcus Aurelius (166–180) egyedülálló, több mint négy méteres szobra, amely soha nem került a föld alá. Egészen 1981-ig a Capitolium dombon, a Piazza del Campidoglio közepén állt, kitéve az időjárás viszontag-ságainak, ekkor azonban, teljes restaurálást (1989) követően a Capitoliumi Múzeumban, fedett térben helyezték el, a térre pedig egy másolat került. A valaha teljes felületén aranyozott, óriási, üreges bronz-szobrot több részből öntötték. A császárt győztes hadvezérként jelenítették meg, egy 12. századi leírásból még azt is tudjuk, hogy lovának felemelt jobb mellső lába alatt egy legyőzött barbár hevert. Ezáltal nyer értelmet a felemelt jobb kéz mozdulata is: ez a clementia, a kegyesség gesztusa, amikor a császár megkegyelmez a legyőzött ellenségnek. Marcus Aurelius hosszú, görög filozófusokra emlékeztető szakálla és göndör haja pedig kifejezi, hogy a sztoikus filozófia képviselője volt. A ló szobrát rendkívül élethűvé teszik az apró részletek: nemcsak az állat megfeszülő izmait, hanem fejének kitüremkedő csontjait és ereit is ábrázolták. (Forrás: ITT)
