La steaua
La steaua care-a răsărit
E-o cale-atît de lungă,
Că mii de ani i-au trebuit
Luminii să ne-ajungă.
Poate de mult s-a stins în drum
În depărtări albastre,
Iar raza ei abia acum
Luci vederii noastre.
Icoana stelei ce-a murit
Încet pe cer se suie;
Era pe cînd nu s-a zărit,
Azi o vedem şi nu e.
Tot astfel cînd al nostru dor
Pieri în noapte-adîncă,
Lumina stinsului amor
Ne urmăreşte încă.
A csillagig
A csillagig, mely este kel,
Nagy út visz át az éjen,
Fényének évek ezre kell,
Hogy hozzánk is elérjen.
Lehet, hogy útközben kihült,
S a kéklő űrbe tünt le,
De fénye, mit régóta küld,
Csak most villan szemünkbe.
Holt képe felsuhan, kigyúl,
S ott ég, mint égi fényfolt;
Már volt, de láthatatlanul, –
Mi látjuk őt, de rég holt.
Épp így, ha vágyunk már nem ég –
Vak éj alatt veszett ki, –
Kihunyt szerelmünk fénye még
Tovább is fog követni.
Dintre sute de catarge
Dintre sute de catarge
Care lasă malurile,
Câte oare le vor sparge
Vânturile, valurile?
Dintre pasări călătoare
Ce străbat pământurile,
Câte-o să le-nece oare
Valurile, vânturile?
De-i goni fie norocul,
Fie idealurile,
Te urmează în tot locul
Vânturile, valurile.
Nenţeles rămâne gândul
Ce-ţi străbate cânturile,
Zboară vecinic, îngânându-l,
Valurile, vânturile.
Száz árboc közül
Száz árboc közül, mely útra
Indul s messze fut ki, bátran,
Mennyi vész el összezúzva
Fergetegben, tengerárban?
Hány madár, mely szállni készül,
Hogy más tájakig lebegjen,
Pusztul el rajszámra végül
Tengerárban, fergetegben?
Bárhol fuss a vakszerencse
Vagy egy ideál nyomában,
Föl-le hánykolódol egyre
Fergetegben, tengerárban.
Verseidben is az eszme
Mindörökre érthetetlen –
Szellők szárnyán zsong a messze
Tengerárban, fergetegben!
Mortua est!
Făclie de veghe pe umezi morminte,
Un sunet de clopot în orele sfinte,
Un vis ce îşi moaie aripa-n amar,
Astfeli ai trecut de al lumii otar.
Trecut-ai când ceru-i câmpie senină,
Cu râuri de lapte şi flori de lumină,
Când norii cei negri par sombre palate,
De luna regină pe rând vizitate.
Te văd ca o umbră de-argint strălucită,
Cu-aripi ridicate la ceruri pornită,
Suind, palid suflet, a norilor schele,
Prin ploaia de raze, ninsoare de stele.
O rază te-nalţă, un cântec te duce,
Cu braţele albe pe piept puse cruce,
Când torsul s-aude l-al vrăjilor caier
Argint e pe ape şi aur în aer.
Văd sufletu-ţi candid prin spaţiu cum trece;
Privesc apoi lutul rămas… alb şi rece,
Cu haina lui lungă culcat în sicriu,
Privesc la surâsu-ţi rămas încă viu –
Şi-ntreb al meu suflet rănit de-ndoială,
De ce-ai murit, înger cu faţa cea pală,
Au nu ai fost jună, n-ai fost tu frumoasă?
Te-ai dus spre a stinge o stea radioasă?
Dar poate acolo să fie castele
Cu arcuri de aur zidite din stele,
Cu râuri de foc şi cu poduri de-argint,
Cu ţărmuri de smirnă, cu flori care cânt;
Să treci tu prin ele, o sfântă regină,
Cu păr lung de raze, cu ochi de lumină,
În haină albastră stropită cu aur,
Pe fruntea ta pală cunună de laur.
O, moartea e-un chaos, o mare de stele,
Când viaţa-i o baltă de vise rebele;
O, moartea-i un secol cu sori înflorit,
Când viaţa-i un basmu pustiu şi urât. –
Dar poate… o ! capu-mi pustiu cu furtune,
Gândirile-mi rele sugrum cele bune…
Când sorii se sting şi când stelele pică,
Îmi vine a crede că toate-s nimică .
Se poate ca bolta de sus să se spargă,
Să cadă nimicul cu noaptea lui largă,
Să văd cerul negru că lumile-şi cerne
Ca prăzi trecătoare a morţii eterne …
Ş-atunci de-ai fi astfel… atunci în vecie
Suflarea ta caldă ea n-o să învie,
Atunci graiu-ţi dulce în veci este mut…
Atunci acest înger n-a fost decât lut.
Şi totuşi, ţărână frumoasă şi moartă,
De racla ta razim eu harfa mea spartă
Şi moartea ta n-o plâng, ci mai fericesc
O rază fugită din chaos lumesc.
Ş-apoi… cine ştie de este mai bine
A fi sau a nu fi… dar ştie oricine
Că ceea ce nu e, nu simte dureri,
Şi multe dureri-s, puţine plăceri.
A fi? Nebunie şi tristă şi goală;
Urechea te minte şi ochiul te-nşală ;
Ce-un secol ne zice, ceilalţi o deszic.
Decât un vis sarbăd, mai bine nimic.
Văd vise-ntrupate gonind după vise,
Pân’ dau în morminte ce-aşteaptă deschise,
Şi nu ştiu gândirea-mi în ce să o stâng
Să râd ca nebunii? Să-i blestem? Să-i plâng?
La ce?… Oare totul nu e nebunie?
Au moartea ta, înger, de ce fu să fie?
Au e sens în lume? Tu chip zâmbitor,
Trăit-ai anume ca astfel să mori?
De e sens într-asta, e-ntors şi ateu,
Pe palida-ţi frunte nu-i scris Dumnezeu.
Mortua est!
Őr-fáklya lobog a vizes rögü hantról,
Szent éjjeli óra üt és a harang szól,
Szárnyával epébe merült komor álom;
Így szállasz im által a földi határon.
Holtodkor az ég kiderült csoda-rét volt,
Hol tej folyik és a virág csupa fényfolt,
A hold, a királyi leány, oda száll át,
Bejárja a fellegek árnypalotáját.
Úgy látlak, akár egy ezüstszinü árnyat,
A távol egekbe röpít fel a szárnyad,
Ott ringsz halaványan egy felleg-uszályon
Át csillag-esőn, csupa fény-havazáson.
Egy könnyü sugár visz, egy ének emel fel,
Szívedre simult puha, zsenge kezekkel,
Miközben a rokka varázs-szava zizzen,
Arany van a légben, ezüsthab a vízben.
Még látom a lelked: az űrbe repül fenn,
Lent nézem a holt anyagot, merevülten,
Koporsóba zárva, hóleplek alatt
Az ajk mosolyát, amely élve maradt –
S én faggatom tört szívemet: hova tűntél?
Mi vitt a halálba, fehér mese-tündér?
Hisz láttalak ifjan, igézve ragyogni, –
Elmentél azért, hogy egy csillagot olts ki?
Tán ott paloták sora vár, sok orommal,
Vagy csillagok ezreiből aranyos fal,
Vagy tűzfolyam árad ezüst hid alól,
S a mirha-mezőn a rügyek dala szól?
Szent éji királynő, te arra lebegsz el,
Sugárhajú lány te, mélyfényü szemekkel,
Kék lepled aranyfodor ékiti dúsan,
Fejed körül íme, babérkoszorú van.
A nemlét: csak káosz, a csillagok árja,
Az élet: a lázadó álmok hinárja.
A nemlét: napokkal rügyes csoda-kor,
Az élet: be rút mese, puszta, komor. –
De hátha… viharzó agyam belesorvad:
Rossz gondolatok rajta fojtja a jókat…
Ha kezd a Nap és a sok csillag is esni,
Már elhiszem: az, mi körülvesz – a Semmi.
Széttörhet az ég, kupolája kiéghet,
Hogy lássam az űrt s vele hullni az éjet
Mint szórja világait szét, az időtlen
Halál e múló prédáit a ködben.
S ha így lesz ez. – enyhe, meleg pihegésed
Mély csendbe hal és soha újra nem éled:
Nos, akkor elnémul örökre szavad,
S így nem volt az angyal se más, csak agyag.
És mégis, oh szép por, oh holtszivü asszony,
Tört lantom a gyászravatalra akasztom,
És nem siratom, hanem áldom a tárt
Világ-káosz elszabadult sugarát.
Ki tudja mi jobb: ez a lét vagy a nemlét? …
Hisz bárki megérti a sorsszerü leckét:
Hogy olyat, ki nincsen, a kín se gyötör,
S hogy oly sok a kín, de kevés a gyönyör.
Mért élni? – ez őrület, bús, üres átok!
Megcsal szemed, és amit hall füled – álnok;
A holnap tagadja, mit állit a ma,
Jobb, mint a vak álom – a Semmi maga.
Megtestesült álmokat űznek az álmok,
Míg elnyeli őket a nyíltölü árok.
Átkozzam-e, dúljam-e szét eszemet?
Nevessek-e? sírjak-e, mint a veszett?
Mivégre? Nem őrület láza-e minden?
Mért vitt a halál, szelid angyal, el innen?
Van cél a világban? Oh, mondd, te mosoly,
Mért élni? Hogy így a halálba omolj?
Értelme, ha van – suta, és hite nincsen,
Nincs homlokodon se fölírva az Isten.
1978-ban egy energiától duzzadó kilencven éves író, műfordító, diplomata, lapszerkesztő, nemzetközileg jegyzett bélyeghamisító, de mindenekelőtt egy pompás emlékező – FRanyó Zoltán (1887 – 1978) tartott irodalomtörténet-órát Szekernyés Jánosnak a Magyar adás kamerája előtt.
