Két interjúnak látszó, de kemény kérdések és visszakérdezés nélküli nyilatkozatfüzért is adott a sajtónak az elmúlt napokban az igazságügyi tárca gazdája. Mindkét szöveg azonos sémára készült: Varga Judit „megmutatta emberi arcát”, elítélte az európai korrupciót, intézményi reformokat sürgetett, és dicsérte a kormányt. Nem is a két szöveget (a Magyar Nemzetét és az Indexét) érdemes igazán összehasonlítani; a duplázásról elegendő annyit rögzíteni, hogy lám, az Index újságíróinak is ugyanakkor és ugyanazokat a kérdéseket jutott eszébe föltenni – vannak ilyen sorsszerű együttállások a kormányközeli médiában. Sokkal izgalmasabb, mit kezd a politikus azzal a helyzettel, amikor ugyanazt a jelenséget, a hatalommal történő visszaélést kell minősítenie brüsszeli illetve budapesti vonatkozásban.
Emlékeztetőül: Varga minisztériumának államtitkára a tárca felügyelete alá tartozó végrehajtói kar vezetőjével együtt olyan súlyú korrupciós ügybe keveredett, amelyhez hasonló idehaza utoljára Orbán Viktor első miniszterelnöksége idején, a kisgazda vezetésű agrártárcánál fordult elő, az EP-nél pedig a gyanú szerint az egyik alelnökig ért a Katarból induló megvesztegetési lánc. Mindez Varga Judit interpretációjában úgy fest, hogy a tárcájához valahogy betévedt egy gyenge jellem – még ha rögtön a második ember pozíciójába is (hogy mit műveltek közben a végrehajtók, azt pedig fedje jótékony homály) -, de a minisztériumban nincs szükség sem vizsgálatra, sem további megelőző intézkedésekre, hiszen mindenben együttműködnek a legendásan pártatlan és következetes szigorú ügyészséggel. Az EP-t viszont gyakorlatilag szétrohasztotta a baloldali-sorosista fertő, ezért aztán az egészet vagy meg kell szüntetni, vagy a közvetlen választás helyett bevezetni a delegációs szisztémát.
Valóban felemelő pillanata lenne a magyar demokráciának, amikor a kétharmados parlamenti többség szavaz az ellenzék EP-képviselőjelöltjeiről… Mindegy, a Varga-féle javaslatnak – azok után, hogy a Fidesz Orbán Viktor néhány bravúros lépésével gyakorlatilag kipolitizálta magát az európai centrumból a jobbszél jobbszélére – annyi esélye sincs a megvalósulásra, mint a Felcsútnak a BL-döntőre. Mindez azonban, bár egyértelműen a két „interjúban” körüljárt témák legfontosabbikáról van szó, egyáltalán nem derül ki a szóban forgó szövegekből: a miniszter a jól megkomponált álvalóság-építés közben érthetően nem ejt róla szót, az újságírók pedig (szakmailag érthetetlen módon) nem kérdeznek rá. A kép, ami a cikkekből így kirajzolódik, valami olyasmi, hogy van itt ez a szétesés szélén táncoló Brüsszel a maga gyűlöletkampányával – szó szerint így mondja a hazai igazságügy feje –, meg van a magyar kormány a legkisebb királyfi szerepében, aki majd igazságot tesz, megment és helyreállít.
Az efféle „semminek semmi köze semmihez” írásokból mostanában annyi van, mintha valami tétje lenne a dolognak. Pedig nincs: a hit mifelénk nem azon múlik, hogy kinél van az igazság, hanem csupán azon, hogy kinek van több lehetősége mások arcába tolni a maga igazát.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. január 4-én.
