A Kárpát-medencei klímaválság egyenes következménye, hogy a sekély vizű tavaink – ilyen a Fertő-tó, a Velencei-tó, sőt bizonyos mértékig a Balaton is – vízháztartása látványosan fenntarthatatlanná vált. Korábban például a Velencei-tó tavasszal gyakran kiöntött – ez ugyanúgy a normális vízjárásához tartozott, mint a szeptember eleji alacsony vízszint –, de az idei tavaszon olyan kevés víz volt benne, ami egy átlagos évben szeptemberben is riasztó lenne, április-májusban pedig kétségbeejtő.

A tavainkat nem az ember szárította ki – ha attól az apróságtól eltekintünk, hogy a klímakrízis civilizációs eredetű –, de az elmúlt két évszázadban jelentősen hozzájárult a kiszárításukhoz különféle beavatkozásokkal. Maradva a Velencei-tó példájánál, az orábban egyszerre tartozott a Sárrét (a Sárvíz) és a Csíkvarsai rét (Császár-víz) vízrendszeréhez – mára mindkettőt lecsapolták, a Sárvíz és a Velencei tó közötti kapcsolat megszűnt, az egykor jóval nagyobb tómederben töltést építettek és keresztülvezették rajta a vasutat (!), a Császár-vízben pedig alig csörgedezik valami, a napi vízhozama a töredéke a tó egy napi párolgási veszteségének.

Aki nem ott él, nehezen tudja elképzelni, mit jelentene a tókörnyék településeinek a víz eltűnése. Ipar nincs (egyedül Pákozdon üzemel egy aprócska ipari park), a legtöbb helyben képződő bevétel a turizmusból és a klimatikus okokból szintén bajban lévő agrárszektorból származik. Elég egy faluval távolabb menni a közvetlen parti zónától – dél felé mondjuk Zichyújfaluig, vagy északra Pátkáig -, hogy lássuk, mennyit tesz hozzá a gazda(g)sághoz a tó közelsége, és milyen lenne nélküle élni.

A probléma, vagyis a klímaváltozás iránya legkésőbb a 90-es évek óta ismert. Az ezredforduló után pontosan az lett, amit a tudomány megjósolt, csak valamivel gyorsabban: senkit sem érhetett meglepetésként. Ehhez képest abban a periódusban, amikor az EU-támogatásoknak és a külső konjunktúrának köszönhetően lett volna lehetőség a kedvezőtlen folyamatok megfordítására, csupa olyasmi történt, ami súlyosbította a bajt. A Velencei-tónál a NER alatt nagyjából 80 milliárd forintot öntöttek betonba (a tópart lekövezése, meg a velencei kajak-kenu akadémia, az agárdi vitorlásbázis és néhány kikötő formájában) anélkül, hogy bárki komolyan fölvetette volna, honnan lesz víz a lebetonozott mederben. De ugyanez zajlott a Fertő-tónál meg a Balatonnál is – gondoljunk csak az Orbán Ráhel ötlete nyomán elindult, egyelőre torzóban maradt Fertő tavi kikötő-gigaprojektre, vagy a Balatonnál a berkek és a tó közé, sőt gyakran a berkek helyére épített lakóparkokra.

A mostanában a politikai kommunikációban sokszor felbukkanó vízvisszatartás egyáltalán nem csak az alföldi mezőgazdaság ügye: arról is szól – vagy szólnia kellene -, hogy a jelenlegi és főleg a jövőbeni időjárási körülmények között a tavaink megszűnhetnek tónak lenni, ha továbbra is olyan teknőknek tekintjük őket, amelyekbe föntről mindig pont elegendő víz hullik. Ha volt is ilyen időszak, mára biztosan elmúlt: nem hullik elég, nem a megfelelő időben, vagy hónapokig (évekig) nem esik egyáltalán.

Most más idők járnak: a tavak életben tartása elképzelhetetlen a hozzájuk tartozó, pufferként/tartalékként szolgáló vízrendszerek felélesztése nélkül. A tavaink ugyanis nem elszigetelt víztestek, hanem teljes tájak, vízgyűjtők működésének végső, látható következményei.

Míg a 19–20. századi magyar vízrendezés alapvetően a vízfeleslegre adott választ, most ugyanaz a csatorna, amely száz éve még a „zavaró” mocsárvizet vezette el, sok helyen az utolsó víztartalékot szívja ki a tájból, vagy – ha esetleg jól működik a vízkormányzás – tartja meg benne. A tavak sorsa nem a tó partvonalán belül dől el. A kiszáradás csak a nyilvánvaló tünete annak, hogy a teljes kárpát-medencei vízrendszert még mindig egy már csak emlékként létező éghajlat logikája szerint működtetjük.

Ma a legijesztőbb lehetőség nem a visszatérő vízhiány, hanem az, hogy kialakul egy új egyensúlyi állapot, amelyben a tavaink már csak időszakosan léteznek, és néha eltűnnek – évekre, évtizedekre vagy örökre.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 28-án.