Nem tudom, eszébe jutott-e „Áder Jánosnak” április 4. szimbolikája, amikor az országgyűlési választás időpontját kitűzte. Talán igen: az élete közel felét ő is abban a másik rendszerben élte le, és legalább annyi tavaszi felszabadulás-ünnepen – így hívták akkoriban – mosolygott boldog vörösnyakkendős úttörőként április 3-án a másnapi instant holiday tudatában, mint mondjuk én. Hogy az öntudatos marxistává válás következő lépcsőfokával, a Kommunista Ifjúsági Szövetséggel mi a helyzet, arról Áder esetében hirtelen nem találtam megbízható adatot (én katolikus gimibe jártam, ahol nem volt KISZ, de az én fejlődéstörténetem újságolvasói szempontból kevésbé érdekes). Ami biztos: valaki, aki komoly befolyással van az elnök aláírási szokásaira, úgy találta jónak, hogy 2022-ben április 3-án válasszunk. A döntést maga az aláíró is csak annyival támasztotta alá, hogy ez a lehetséges legkorábbi időpont. Azt már nem tette hozzá, hogy amikor a parlamenti szavazás mellett két népszavazás is verseng a közönség figyelméért, de csak az egyikhez, az ellenzéki indíttatásúhoz kell előzőleg 200 ezer érvényes aláírást is összegyűjteni, a „lehetséges legkorábbi” dátum egyben a Fidesz számára legelőnyösebb opció is. Ez egy ilyen hely, ilyenné lett: 12 évünk volt hozzászokni, hogy itt a nemzeti érdek kivétel nélkül mindig szögazonos a Fidesz pillanatnyi pártérdekével, és hogy ha a szóban forgó pártérdek valamiért váratlanul megváltozik, akkor a nemzet érdeke is késlekedés nélkül igazodik. Áder gondolatai is inkább csak annyiban érdekesek, hogy vajon az is átfutott-e a fején: alakulhat úgy a történelem, hogy ez a nap – 4-e, amikorra majd értelmezni tudjuk az eredményt – megint egészen mást jelent majd az állampolgárok néhány generációja számára, mint azoknak, akiket a sors egy átmeneti időre gályaként a vizek árjára helyezett.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. január 13-án.
