A tervezett paksi bővítés ügye egyrészt arra példa, hogy nemcsak nem akarásnak lesz gyakran nyögés a vége, de olykor a nagy akarásnak is. Másrészt pedig arra, hogy a sikernek mifelénk több gazdája is akad, a kudarcnak viszont jellemzően egy sincs.
Márpedig Paks 2 az új Orbán-korszak messze legnagyobb kudarca, akár a geopolitikai, akár az energetikai, akár a pénzügyi kihatásait nézzük. 2014 januárjában, az Orbán-Putyin atommegállapodás aláírásakor még csak nagyon kevesen (például a Greenpeace, meg néhány kivételesen józan ellenzéki politikus) tették a tétjeiket arra, hogy az orosz részvételű bővítésből nem lesz semmi. Ellenben a hivatalos magyar állam az összes tétjét föltette rá, hogy a Roszatom, kerül amibe kerül, kísérleti atomerőművet fog építeni Pakson.
Mára pedig az lett a mainstream, amit az ellenzők a maguk erőtlen hangján immár nyolc éve hangoztatnak: hogy ez a konstrukció ebben a formában nem tud megvalósulni, amíg Magyarország az EU tagja. Kellett hozzá persze egy Oroszország által Ukrajna ellen indított rablóháború is, hogy úgyszólván mindenki (például a paksi biznisz nem csekély számú brüsszeli drukkere) számára nyilvánvaló legyen a kevesek igazsága, de mára, úgy tűnik, nyilvánvaló lett.
Ami pedig nincs – mint a bővítés -, annak még abban a legendásan pazarló hatalmi struktúrában sem kell külön személyi felelős, ahol volt (van?) dedikált embere a „jó kormányzásnak”, a cirkuszművészet megújításának, sőt a labdarúgó akadémiáknak is. Lázár János, Aszódi Attila, Süli János, senki – ez az ív további szavak nélkül is rengeteget elmond a paksi projekt változó kormányzati súlyáról.
Aki pedig még mindig nem érti, idézze föl magában, hogyan rázta le magáról Szijjártó Péter a kínai vakcinaportyának még az emlékét is, amikor kiderült, hogy ezzel az erővel szenteltvizet is hozathattak volna.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. május 17-én.
