Már csak a legöregebbek emlékeznek rá: előbb nem sokkal a választások előtt elcsapta Mádi Lászlót, az ingatlanadó ötletének óvatos meglebegtetésével a kétharmados győzelmet veszélyeztető ősfideszest, majd – már pozícióban – ugyanígy mérlegelés nélkül leszámolt a Ferihegy átnevezése ügyében szakmai ellenvéleményt előterjesztő Földrajzinév-bizottsággal. A közvélemény (a belső és a külső) pedig értett a szóból: pontosan úgy reagált, ahogyan azt a legfőbb akarat várta és elvárta – mint a megfenyített kutya.
Ezek után a közmédia elfoglalása már hallható morgás nélkül zajlott: értette mindenki, hogy mit kockáztat, ha ellenáll. Volt néha egy-egy disszonáns hang; az Orbánnak előre nem egyeztetett kérdést föltenni bátorkodó brüsszeli tudósítóé hallatszott talán a legmesszebbre, de egyrészt velük is ugyanúgy bántak el, másrészt a szélesebb körű konzekvenciák levonása akkor is elmaradt. Nem állt a sarkára sem a szakma – és ez itt most az önvád helye is –, sem a közönség. A tiltakozás zaja helyett inkább a kussolás némasága bántotta és bántja azóta is az erre érzékeny füleket: illedelmesen tudomásul vettük, és máig csendben tűrjük az egyik, valamennyi polgári forradalmunkban követelt, de hosszabb időre csak 88-89-ben kivívott demokratikus jogunk, a cenzúrázatlan köztájékoztatás elvételét.
Szlovákia a maga társadalmi megrázkódtatásaival ritkán tűnik fel előttünk példaként – bár aki szeretné sokkolni magát jobban teljesítés-ügyben, autózzon egyszer keresztül Pozsony-külsőn –, de úgy fest, ott az újságírók nem állnak be az első parancsszóra a Fico-rezsim által felrajzolt sorba. Nem hagyják magukat a szaktársak, és egészen addig, amíg a miniszterelnök elleni merénylet máshova nem irányította a figyelmet, az látszott, hogy nem tűri el a jogfosztást a lakosság sem. Persze, ők még csak az út elején járnak, és ott lebeg a szemük előtt a magyar eset az összes tanulságával, de Budapestről nézve akkor is megrázó a különbség.
Az igazsághoz tartozik, hogy nálunk harmincöt évvel ezelőtt sem a nép szabadította ki a sajtót (meg az országot) a pártfogságból, hanem az állampárt engedte el; nem tudni pontosan, hogy miért, de nem a forradalmi helyzet hatására. Ilyen szerencsénk azonban még egyszer nem lesz, botorság rá várni. Ha igaz, hogy minden nemzetnek annyi szabadsága van, amennyit kiküzd magának, akkor százszorosan igaz ez a nemzet sajtójára. Pedig a médiaszabadságát objektíve sokkal egyszerűbb lenne kiküzdeni, mint úgy általában az országét – sőt, ha a médiát szabaddá tennénk, az a harmincöt év előtti példa alapján az ország szabadságán is sokat lendítene. De egyelőre nincs rá igény: az interneten, ahol tényleg szabad a választás, többnyire a rezsim által prostituált szennylapok viszik a prímet, holott senki sem kényszeríti fegyverrel a kedves olvasót, hogy Origót olvasson.
Nekünk – mármint a többségnek – a jelek szerint elég ennyi, nyilvánosságból is, meg szabadságból is. Vigyázó szemünket vessük tehát inkább Pozsonyra: lássuk, hogy a szlovák atyafiak hagyják-e kiénekelni a sajtót a szájukból.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. június 4-én.
