Kiugrott pedagógusként kívülről, szülőként viszont abszolút belülről figyelem, ami az oktatásban történik. Igyekezve nem megbántani egykori kollégáimat – akiknek a helytállása előtt naponta kalapot emelek; van közöttük olyan is, akinek a szentté avatásáért is szívesen tennék lépéseket –, úgy látom, hogy háromféle ember képes ma megmaradni a katedrán. Az egyik, akit a hivatástudat elszakíthatatlanul odaköt. A másik, aki egy jól kereső férj/feleség mellett megengedheti magának, hogy hobbiból tanítson. Meg a harmadik, akinek mindegy és/vagy nincs más választása. Csakhogy a három említett csoportnak csupán egy töredékét alkotják azok, akik alkalmasak is a pályára – ráadásul a három halmaz együttesen is kevesebb, mint ahány pedagógusra az iskoláknak szükségük lenne.
Finnországban, amelynek Európa-bajnok oktatási rendszerét egyik gyermekünk révén volt szerencsénk átmenetileg megtapasztalni, úgy segítettek ezen a gondon, hogy a tanítók-tanárok bérét jócskán a diplomás átlagbér fölé emelték. A lépés jelentősen megnövelte a tanítás vonzerejét, ennek köszönhetően már a pedagógusképzésnek is lehetősége van válogatni a legjobbakból, és a végzettek közül is csak a legeslegjobbak tudnak a szakmában elhelyezkedni. Az eredmény látványos. A finn oktatási reform a 90-es évek terméke: érdemes megnézni, hova jutott az akkor drasztikus válságban lévő ország mára.
Amikor a magyar pedagógusok a kontraszelekció és a kikényszerített pályaelhagyás garanciáját jelentő megalázó bérek ellen harcolnak tiszteletre méltó eltökéltséggel – most már a polgári engedetlenség eszközével is –, azt nem kizárólag, és nem is elsősorban azért teszik, hogy a hónap végén több legyen a borítékban. Hanem azért, hogy azt az összefüggést, amire a finn politika és társadalom magától is rájött, a mi hatalmasaink legalább a kényszer hatására belássák.
Megjelent a Népszav Vélemény rovatában 2022. február 23-án.
