Barcelona 1992-ben olimpiát rendezett. Erre nálunk talán már csak a legöregebbek emlékeznek, Spanyolországban azonban a sportünnep máig nem múló pozitív következményekkel járt: a spanyolok egy európai összehasonlításban keveset mozgó nemzetből kifejezetten sportos országgá váltak annak köszönhetően, hogy a spanyol kormány a felkészülés keretében, a költségvetés töredékéből telerakta a településeket szabadtéri edzőszigetekkel és sportpályákkal, meg elindított egy olyan kampányt, amelynek nyomán milliók kezdték úgy érezni, hogy sportolni menő.
A spanyol utakon ma alig lehet elférni a bringásoktól (amihez a közlekedési szabályokat is hozzáigazították), aki pedig nem teker, az fut, gyalogol vagy nordic walkingol, de – legalábbis ránézésre – mindenki sportol valamit. Ez is hozzájárul, hogy az átlag spanyol tíz évvel tovább él, mint az átlag magyar, és a spanyolok a legtöbb népegészség-ügyi mutató terén az európai élmezőnyhöz tartoznak.
A spanyol utakon ma alig lehet elférni a bringásoktól (amihez a közlekedési szabályokat is hozzáigazították), aki pedig nem teker, az fut, gyalogol vagy nordic walkingol, de – legalábbis ránézésre – mindenki sportol valamit. Ez is hozzájárul, hogy az átlag spanyol tíz évvel tovább él, mint az átlag magyar, és a spanyolok a legtöbb népegészség-ügyi mutató terén az európai élmezőnyhöz tartoznak.
A lényeg, hogy az ottani kormány olimpiai álma, amely az ügyes marketingnek köszönhetően a spanyol nemzet olimpiai álma lett, nem stadionokról, és még csak nem is érmekről szólt, hanem elsősorban az emberekről, az egészségről, az életminőségről.
Ezzel szemben mi derült ki akkor, amikor az Orbán-kormány kezdett olimpiarendezésről álmodozni? Milyen víziót fogalmaztak meg, mivel lelkesítettek, mit tudtunk meg az ő álmaikról, vagyis arról, hogy milyennek képzelik el ezt az országot az olimpia után;mi változna meg az olimpiarendezés hatására? Amit erről elmondtak, az kevesebb a semminél: hogy nagyon szeretnének felépíteni – természetesen a baráti-családi cégeikkel – néhány méregdrága sportlétesítményt, és hogy felpörögne a turizmus (amelynek budapesti infrastruktúrája immár kimutatható hányadban közvetlenül az Orbán-familiáé). Ennyi; hiába keresgélünk a memóriánkban, vagy akár az interneten, nincs más – ez volt az az álom, amelyet a Momentum népszavazási kezdeményezése úgymond meggyilkolt, a kormánykommunikáció aktuális bolondóra-teóriája szerint hazaárulásból, Fekete-Győr András francia kapcsolatai miatt.
Hogy végül is kinek az álmai lettek legyilkolva, az nem világos. Mert egyrészt a NER mára felépítette, amit stadionfronton akart, ugyanazokkal, és (legalább) ugyanolyan drágán. Másrészt meg a valóságban az olimpiákat városok, és nem kormányok rendezik – márpedig a budapestiek többsége korábban sem akart olimpiarendezést, meg most sem akar. De miért is akarna, ha a napnál világosabb, hogy ha lenne valaha a magyar fővárosban olimpia, azt a rezsim magának, a saját elitjének rendezné, és nem nekik (meg pláne nem értük)?
Nyert valamit Budapest mondjuk az atlétikai vb-vel? Jobb azóta budapestinek lenni? A legnagyobb nyereség talán az a néhány MR és CT, amit a kormány nagy nehezen, az akarata ellenére, Karácsony Gergely aláírásáért cserébe kifizetett – ennyi a közhasznú hozadék. Amíg így van, addig a legtöbbet alighanem akkor profitálunk az olimpiából, ha sikerül kimaradni belőle. Hazaárulás? Álomölés? Nevezhetjük úgy is – de biztosan nem a Momentumé.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. augusztus 14-én.
