Tisza István ok nélkül háborúba vitte az országot, kockára téve, és mint utóbb kiderült, el is veszítve annak kétharmadát. Szokás azon lamentálni, hogy ki a felelős Trianonért; a rezsimkonform magyarázat úgy szól, hogy a kommunisták és/vagy a zsidók, bár Soros György akkor még sajnos nem élt. Csak a legkézenfekvőbbet nem mondják: hogy elveszítettük a háborút – még bőven a kommunisták hatalomátvétele előtt –, amiben semmi keresnivalónk nem volt, és hogy alighanem sokat javított volna a kilátásainkon Közép-Európa újraosztásánál, ha nem hagyjuk belerángatni magunkat a későbbi vesztesek oldalán. (Ehhez képest a Tisza-szobor visszaállítása a második „kétharmad” után a Fidesz-kormány egyik legelső feladata volt. Zavarba ejtőek Orbán akkor mondott szavai: „A nagy lehetőségek, nagy tettek, nagy elődök, nagy elszánások miért ne adódhatnának össze egy nemzetegyesítő korszakká? Miért is ne következhetne a darabjaira hullott liberális korszak után egy felívelő és lelkesítő nemzeti korszak?” Tényleg, miért is ne?)
Sztójay Döme, Lakatos Géza és Szálasi Ferenc halálba küldött több százezer magyar zsidót – a kormányaik nemhogy nem védték meg őket, de tevékenyen részt vettek az összegyűjtésükben és elhurcolásukban.
A törvénytelen Kádár-kormány, saját korábbi írásbeli ígéretét megszegve, kivégeztette a törvényes kormányfőt, Nagy Imrét.
Boldogabb históriájú országoknak ötszáz évre elég lenne ennyi, nekünk belefértek szűk fél évszázadba. És ez tényleg csak a krém, az élboly. Azért ildomos fölemlegetni őket, hogy ne legyünk igazságtalanok: ebbe a sorba Orbán Viktor csak hátulról tud beférni – kis idők, kis(ebb) gazemberségek –, de azért belefér, benne áll ő is. Hogy miért? Nemhogy ötven, de ötszáz vagy ezer évet is visszamehetünk az időben, akkor sem találunk még egy olyan magyar vezetőt, aki akkora esélyt kapott volna a sorstól az ország ügyeinek egyenesbe tételére, mint ő. Tíz év béke, tíz év konjunktúra, tíz év pénzeső, és ameddig a szem ellát, mindenki a szövetségesünk – sosem volt még ilyen, és talán soha nem is lesz. Nem neki kellett megdolgozni érte: készen kapta, csak élnie kellett volna a lehetőséggel. És élt vele?
Rútul visszaélt. Miközben kinavigálta Magyarországot – ha nem is Európából, de az Európai Uniónak nevezett szövetségi rendszernek annyira a legszélére, hogy belülről nézve inkább már kívül lévőnek látszik –, neki és a szűkebb pereputtyának nagyon is bejött az európai projekt: százmilliárdos vagyont csipegettek le maguknak az uniós támogatásokból. Az országot kellett volna legalább közepesen tehetőssé tennie, de inkább a családját tette dúsgazdaggá – ez lesz majd a neve mellett a történelemkönyvben. És ez a mondat is: „Az EU-tagságunk személyesen fájdalmas nekem.”
Hiába mondja az árulkodó félmondatot lejegyző újságíró, hogy Orbán nem úgy értette: ezt nem lehet másképp érteni.
Most fájdalmas, amikor el kellene számolni a pénzzel? Addig nem volt fájdalmas, amíg számolatlanul tehette zsebre?
Neki(k) fádalmas? És mit mondjunk mi, az alul lévő többi kilencmillió?
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. január 31-én.
