Svájc – a kormányelit kedvenc országa, ha a zsákmány biztonságba helyezéséről van szó – két éve népszavazást rendezett a migrációs politikáról. Akkor a megjelentek 74 százaléka nemmel szavazott arra a kérdésre, hogy megszigorítsák-e a bevándorlás feltételeit. Ha az igenek győznek, a bevándorlók éves arányát a lakosság 0,2 százalékában korlátozták volna, ami éves viszonylatban 1617 ezer jövevényt jelent, a negyedét annak, amennyit egyébként évről évre befogadnak. A lakosság azonban úgy döntött, hogy maradjon minden a régiben. Svájc persze gazdag (többek között azért, mert a mindenkori zsarnokok hagyományosan hozzájuk viszik mindazt, amit összeloptak), viszont nem különösebben vendégszerető: aki járt már ott, tapasztalhatta, hogy nem lelkesednek az idegenekért. Hogy mégis el-, illetve befogadják őket, annak elsősorban nem emberbaráti, hanem közgazdasági okai vannak.
Mi viszont – bár Európa egyik leggyorsabban elnéptelenedő országa vagyunk – jó időre eljátszottuk a migrációról való értelmes gondolkodás és vitatkozás lehetőségét. Kaptunk helyette egy ezer sebből vérző, mégis kompakt kerettörténetet arról, hogy a baloldal rárontott Európára, aztán jól teleszórta migránsokkal – és nincs senki, aki szólhatna, hogy hát az nem egészen úgy volt. Az új egység történelmi pillanataiban (amit, ha hihetünk a kvótanépszavazás éjszakáján készült felvételeknek, a kormányoldalon is egyfajta posztkoitális depresszióként élnek meg) efféle racionalitásnak nincs tere. Nem lehet például kimondani, hogy az európai etnikai térkép átrajzolása eredendően nem humanitárius, hanem üzleti projekt volt, és hogy a kontinens kulturálisan csaknem homogén nemzetállamait nem valamiféle balliberális összeesküvés, hanem a jobboldal történelmi szövetségese, a nagytőke hígította föl a mohamedán vallású migránsokkal. Nem lehet arról a kiindulópontról beszélni, hogy Németországból eltűnt egy egész férfi generáció a világháborúban, és az 50-es évek második felétől újjáéledő iparnak olcsó munkáskezekre volt szüksége. Nem ildomos fölidézni, hogy az első vendégmunkásokat még a rotációs elv alapján, szigorúan kölcsönbe hozták, és Német- meg Svédországban is a jobboldal érte el (a bérek leszorításától meg a szociális jogok föllazulásától tartó szakszervezetek ellenében), hogy az eredetileg megszabott hároméves terminus lejártával ne kelljen hazamenniük, mint ahogy ők szavazták meg először a családegyesítés meg a letelepedés lehetőségét is, mert a tőke szempontjából a kísérlet bevált. Nem aktuális arra emlékeztetni, hogy mindazok, akik ma alacsony lakbérű gettókban – orbáni szóhasználattal: no go zónákban – tengődnek, jobbára maguk is vendégmunkásként érkeztek, vagy vendégmunkások leszármazottai, illetve családtagjai. A migrációs hátterű európai mohamedán népességnek talán a tizede lehet klasszikus menekült, a többiek abból kifolyólag vannak itt, hogy az európai jóléti államok bérszínvonalát az európai nagyvállalatok az európai jobboldal tevőleges jóváhagyásával nem akarták (ma sem akarják) megfizetni. És kategorikusan tilos szóba hozni, hogy ez is egy olyan játszma, amit a nagy vagyonok tulajdonosai mindig szívesen játszottak a társadalmakkal az emberek rovására: a haszon – esetünkben az aprópénzért megvett munkaerő – néhány magáncéget gazdagít, a káron (az eltűnő vásárlóerőtől a sokféle feszültségig, meg a csigalassan haladó és méregdrága integráció számos hatásáig) viszont mindenki osztozik.
Mindez ünneprontó gondolat lenne, ugyanúgy, mint az a fölvetés, hogy miért nincs semmiféle integrációs probléma abban a Luxemburgban, ahol messze a legnagyobb, immár 40 százalék fölötti a bevándorló népesség aránya. (Talán azért, mert egy tudatos, szelektív menekültpolitikával kifejezetten a keresztény, elsősorban a Portugáliából és annak volt gyarmatairól származó menekülteket preferálják? Lehetséges – beszélni mindenképpen érdemes lenne róla.) Az a kérdés meg fölérne egy nemzetárulással, hogy a remek kormányterv – hozzunk magyarokat Kárpátaljáról meg Felvidékről a beragadt bérekkel Nyugatra üldözött félmillió magyar munkavállaló helyett, törjük le velük a már-már emelkedésnek indult béreket – mivel járna vajon a határon túli magyar területeken, és mit okozna idehaza gazdaságilag, ha egyáltalán megvalósítható lenne. Ilyesfajta gondolatokkal, a valódi okokat,a felelősséget, a következményeket és a megoldásokat logikai sorba állító érvekkel garantáltan nem terhelt senkit a tizenötmilliárd forintunkból „tájékoztató” kampányt folytató kormány – ehelyett minden idevágó fogalom, tény és körülmény jó alaposan össze lett kavarva: keresztények követeltek több szívtelenséget, baloldaliak érveltek a korlátlan munkaerőimport szükségessége mellett, foglalkoztathatatlan tömegek acsarkodtak a munkájukat elvevő jövevényekre, Orbán Viktor pedig nézte a káoszt a Parlament erkélyéről, és vidáman dörzsölte a markát.
A józanságnak valamiféle lokális minimuma nélkül képtelenség használható következtetéseket levonni a népszavazás eredményéből. Konklúzió ugyanis van, nem is érdektelen: a megroggyant népszerűségű és az oligarchaváltás miatt átmenetileg megtépázott médiahátországú kormányzat egy év alatt egyetlen, kevéssé értelmes, de könnyen elhihető sztorival bő hárommilliós tömeget tudott egy irányba fordítani. Ez a lényeg, nem az, hogy ki nyert vagy ki vesztett: szavazni legközelebb 2018-ban fogunk, szűk egy év van tehát felépíteni és a hamis, zagyva, lejáróban lévő szavatosságú migránsozással szembeállítani egy másik sztorit – olyat, amit azok is a magukénak érezhetnek, akik most nem szavaztak, meg azok közül is sokan, akiket érzelmi, gazdasági vagy egzisztenciális zsarolással vettek rá, hogy úgy szavazzanak, ahogy a hatalom elvárta. Nem hiszem amúgy, hogy Lázár Jánosnak van igaza, és akik nem szavaztak, azok föladták a hazát. Szerintem indokolt esetben ugyanúgy legitim, teljes értékű politikai cselekvés a nem szavazás, mint az, ha igennel vagy nemmel voksolunk. Ha bármelyik megélhetési honvédő vitatná, ne is hozzánk forduljon, hanem közvetlenül a főnökéhez: kérdezze meg tőle, ha van bátorsága,hogy föladta-e a hazát, amikor nem szavazott az európai uniós csatlakozásról, a földtörvényről, a paksi bővítésről meg az IMF-hitelméretű devizakölcsön fölvételéről, a magánnyugdíjak ellopásáról, az egypárti választási törvényről, az iskolák államosításáról vagy – horribile dictu – a rezsicsökkentésről (bocsánat, srácok, nem mi mondtuk, hogy ezek nemzeti sorskérdések), és tisztázza vele sürgősen, hogy megfutamodott, másokra bízta a döntést, nem méltó többé rá, hogy magyarnak nevezze magát, megrettent a felelősségtől, avagy megfontoltan és bátran döntött úgy, hogy a nemzet érdekét azzal szolgálja a leghatékonyabban, ha nem vesz részt a szavazásban.
2018-ban csak akkor fognak azok is szavazni, akik most kihagyták a lehetőséget, ha kapnak egy sztorit, ami hihetőbben és átélhetőbben állít nekik valamit az országról annál a kijelentésnél, hogy gyűlöld a migránst, és minden jó lesz. A hátralévő alig több mint egy év nagyon kevés, azalatt szinte lehetetlen újrarendezni a pártstruktúrát, ütőképes, dinamikus csapattá maszkírozva a saját romjai alatt haldokló ellenzéki oldalt. De az azigazság, hogy a választásokat nem a pártok, hanem a szavazók döntik el, és végső soron nem is pártokra szavaznak (mint ahogy most sem a Fidesz kapott 3,3 millió szavazatot), hanem víziókra. Egy jó sztorihoz ezúttal még potens és egységes ellenzékre sem lesz szükség. A Fidesz hatéves országlása olyan alacsonyra tornázta le az igényszintet, hogy senki sem vár el páratlan menedzsmentkompetenciákat vagy megkérdőjelezhetetlen tisztességet. Már nem arra vágyunk, hogy Svájc legyünk – tíz emberből kilenc alighanem egy saját svájci bankszámlánál is jobban örülne annak, ha megismerhetne egy bizonyos svájci bankszámlakivonatot, és átélhetné a katarzist, hogy mégsem lehet büntetlenül egy egész országot, egy nemzedék jelenét és jövőjét zsebre rakni és egy zürichi széfbe menekíteni.
Egyszóval nem hiszem, hogy ne lehetne összerakni egy olyan sztorit, ami köré legalább alkalmilag összegyűlhet a kritikus tömeg – épp az elmúlt néhány hónap mutatta meg, hogy még egy ilyen se füle, se farka migránsmisztérium is milliókat képes megmozgatni. Azt sem gondolnám, hogy csak a félelem meg az irigység kovácsolhat többséget: szerintem a jogos harag és az őszinte felháborodás is, és ha most fogadni kellene, arra tenném a tétjeimet, hogy a következő egy év a haragos többség szétforgácsolásáról és lekenyerezéséről, az alamizsna és az üveggyöngy osztogatásáról fog szólni. Egy kis béremelés emitt, egy újabb rezsivágás amott – addig sem kell a harapásunktól tartani, amíg a koncon osztozkodunk. Valahogy így képzelem, és szerintem a kortárs humánetológia legnagyobb alakja, Habony Árpád is ebben gondolkodik. 2014-ben nem azért győzött újra a habonyizmus, mert a túlparti összefogás reménytelen és vállalhatatlan figurákat akart nekünk eladni megváltóként (amiatt is persze), hanem főleg azért, mert hiányzott a narratíva, ami a közömbösöket is elindította volna a szavazófülke felé. A személyi kínálat azóta sem sokat frissült, és már most tudható, hogy ha a kormányváltás a cél, akkor sem a „harmadik út”, sem az „európai gondolat”, sem az „újratöltött szocializmus” nem nyerhet 2018-ban. Ezek mind részpiacokra szánt, rétegérdeklődést kielégítő termékek. Olyasmit kell kínálni, amiért milliók hajlandók sorban állni esőben vagy tavaszi verőfényben: kell egy jó történet, mert a Fidesznek már csak rossz meséi vannak.
Megjelent a Népszabadság utolsó számában 2016. október 8-án.
