Alkotmány dolgában a svédek kivételesen jól állnak: négy is van nekik, és az egyik kizárólag a sajtószabadsággal és a szabad tájékoztatással foglalkozik. Ez a bizonyos törvénykönyv kimondja, hogy minden leírható, minden kinyomtatható; a publikálás jogosságát csak utólag, a megjelenés után lehet vitatni, korlátozni pedig kizárólag azokban a konkrét esetekben lehetséges, amelyeket a törvényszöveg külön nevesít.
A mi alkotmányunk a másik véglet, mindössze ennyit mond: „Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit.” Ezzel sem lenne baj, ha betartanák – az a probléma, hogy a média kétharmad része fütyül rá, a jogalkalmazók pedig fenntartás nélkül tudomásul veszik a fittyet hányást. A médiahatóság szerint nem gond, ha az állami média hírműsoraiba csak minden szökőévben jut el ellenzéki szereplő (tanulságos összeszámolni, főpolgármesterségének első két évében hányszor szerepelt az M1-en Tarlós István, és hányszor hívták meg Karácsony Gergelyt); ha a Fidesz pártelnökének hetente saját alákérdezős műsora van azon a Kossuthon, ahonnan az ellenzéki pártok vezetőit fegyveres őrök tartják távol; és ha az évi 130 milliárd adóforintból működő, közszolgálatinak nevezett médiakonglomerátum immár egy évtizede kizárólag olyan „szakértőket” szólaltat meg, akik a kormánypárt narratíváját közvetítik minderről.
Az apropó, amiért mindezt fölhánytorgatjuk, egy tatabányai eset, ahol a helyi politika kormánypárti képviselői néhány dezertőr (ex?)ellenzéki támogatásával gyakorlatilag betiltották az önkormányzat működésére vonatkozó köztájékoztatást. Hogy a lépés durván alkotmányellenes – lásd a fenti idézetet –, az valószínűleg a nem jogvégzett átlagpolgár számára is nyilvánvaló: a tatabányai polgárokat hónapokra megfosztják a saját életük vezetése és a politikai döntéseik formálása szempontjából kulcsfontosságú információktól. Svédországban ez egyrészt nem történhetne meg (eszébe sem jutna senkinek), másrészt ha mégis megtörténne, akkor instant rendőrségi ügy lenne belőle, és a törvényes állapot napok alatt helyreállna.
Mi fog történni ehhez képest Magyarországon? Érdemben valószínűleg semmi. A médiahatóságnak, mint láttuk más esetekben, pont jó így. A rendőrség számára a köztájékoztatás csak akkor ügy, ha ellenzéki politikusok próbálnak fellépni – nem a saját, hanem a mi alkotmányos jogainkért. A bíróság ingerküszöbét a hatalmi cenzúra eddig sem érte el. A hazai jogrendszerben talán az ombudsman és az Alkotmánybíróság dolga lenne a közbelépés, csakhogy mire ők esetleg felébrednek és csinálnak is valamit, már nemcsak az országgyűlési választáson leszünk túl, de a papírforma szerint a következő önkormányzatin is. Aki esetleg nem értené, hogy mi itt a baj: egy önkormányzati rendelettel írták felül az alaptörvényt.
Igen, a gránitszilárdságút, amelynek esetleges jövő évi megváltoztatása miatt napok óta egymás vállán zokog a már említett ombudsman, a Kúria meg az Alkotmánybíróság elnöke.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. december 20-án.
