Nyilván az is fontos, hogyan érzékelik az idegek a külső hőmérsékletet – de hogy mérhető ez ahhoz (pláne 2021-ben), hogy az emberiséget egy magyar kutató megmentette a koronavírustól? Lehet így is értékelni a Nobel-díj bizottság döntését – nem lennénk meglepve, ha valamelyik kormányközeli think tankben már azt számolgatnák, hogy a rangos testületnek hány tagja golfozott együtt Soros György gyógymasszőrével (mit ér a tudomány, ha nem következik belőle még egy univerzális világmagyarázat sem?) –, de fölösleges.
A helyzet ugyanis az, hogy a nemzetközi tudós-trófeák közül bőven megkapunk annyit, amennyivel Magyarország a glóbusz tudományos eredményeihez hozzájárul. Többet is, két ok miatt. Egyrészt akkoriban, amikor a ma díjakat nyerő kutató-generáció iskolába járt, a magyar elitgimnáziumok nagyon jók voltak (némelyik ma is jó, ami sajnos semmit nem mond a közoktatás általános színvonaláról). Másrészt a potenciális díjazottak okos emberek, és időben felismerik, hogy melyik tudományágban meddig juthatnak itthon – így az eszközigényes szakmákban a többségük Nyugaton teljesíti ki a pályafutását, az elérhető legremekebb feltételek között.
Jelenleg az élettudományokban két erősen Nobel-esélyes tudósunk van, az USA-ban dolgozó Karikó Katalin és a Svájcban praktizáló Roska Botond. Bár a Nobel-bizottság döntései közmondásosan kiszámíthatatlanok, ez főleg az időzítésre igaz, a tudományos teljesítményt viszonylag pontosan mérik a döntnökök, vagyis előbb-utóbb Karikó és Roska is nagy valószínűséggel Nobel-díjas lesz. Nem csak azért, mert a magyar agyak kiválóak (bár ebben a kevert régióban, ahol élünk, a magyar agy nem sokban különbözhet a szlováktól vagy a szlovéntól). Hanem talán azért is, mert a legjobbjainkat – ez is egyfajta tradíció – ma is ugyanúgy a világnak adjuk, ahogyan a múltban, Lénárdtól Hevesyig.
Megjelent a Népszava Vélemény oldalán 2021. október 5-én.