Orbán Viktor évértékelő beszédeit hallgatni olyan, mint mostanában a magyar futballválogatott meccseit nézni. Az ember szeretné, ha jól menne a csapatnak.
Jó esetben a kormányzás nem a fideszesek és az ország többi részének nulla összegű játszmája: nem az (lenne) a lényege, hogy sokan rohangálnak a két kapu között, és a végén a narancs nyer. Azt a sikert, amellyel minden magyar jól jár, mi még Orbán Viktortól sem irigyelnénk. Meg aztán ki ne örülne egy olyan miniszterelnöknek, aki lát a pályán, érvényes víziói vannak, és a világképébe az ökológiai válságtól a mesterséges intelligenciáig minden belefér, ami a jövőnket valóságosan alakítja.
Az a produkció azonban, amit a kormányfő ezeken a szeánszokon előad, Magyarországnak drukkoló állampolgárként egyre lehangolóbb.
Valójában már 2014 óta – mintha akkor elpattant volna valami Orbán fejében; mintha megértette volna, mekkora gazdasági és politikai potenciál van (pontosabban: nincs) a demokratikus út feladásában –, de az igazán látványos törést 2020 jelentette. Miközben a koronavírus két éve már január 30-án megjelent Olaszországban, és onnantól (ahogyan a felvásárlási láz jelezte, idehaza is) minden józan ember számára nyilvánvaló volt, hogy a világra nehéz évek várnak, a mi kormányunk feje február 16-án egyrészt új aranykort jósolt, másrészt megkezdte a fideszes álvalóság-gyár következő politikai termékének, a „börtönbiznisznek” mint a magyar társadalomra leselkedő legnagyobb veszedelemnek a piaci bevezetését. Az aranykor aztán gyorsan lekerült a napirendről, a börtönbiznisz pedig föl sem került rá. Mi is csak azért említjük, mert látványosan illusztrálja, mennyire bízhatunk ennek az embernek az éleslátásában – akinek ráadásul azóta egyre csak szűkül a horizontja.
A Rogán-féle kamumanufaktúra írt nekünk egy újabb, ezúttal a homofóbiára felhúzott színdarabot – hátha több voksot hoz, mint a cigányellenesség –, és Orbán Viktor szombaton szorgosan pufogtatta is az Oroszországból importált, itthon néhány hónap alatt fényesre koptatott frázisokat. (Neki ez nagyon megy, volt ő már a „keményen dolgozó kisember” védelmezője is, amikor épp a brit konzervatívok szellemi termékét tűnt praktikusnak ellopni.)
Csak arról nem beszélt, ami az életünk: hogy a közelgő háborút egyáltalán nem „Brüsszel nagyhatalmi politikája”, hanem az orosz birodalmi agresszió hozza ránk, és hogy ő a magyar (szélső)jobboldal hagyományainak megfelelően nyíltan az agresszor győzelmére játszik; hogy gyorsuló tempóban rohanunk a klímakatasztrófába, miközben a NER-gazdaság egyre fűti a kazánt; hogy az iskoláink a változó jövő helyett az átírt múltra trenírozzák a diákokat; hogy naponta most már 10 milliárd forinttal nő az államadósság; hogy Szlovákia nem a Gyurcsány-korszakban, hanem 2012 táján hagyta le GDP-relációban Magyarországot.
És hogy az Orbán-rendszer eljátszotta a történelmi esélyt: eltékozolt 12 évet és 16 ezer milliárd (!) forintnyi EU-támogatást, mindenféle látható felzárkózás nélkül.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. február 13-án.
