Nyilvánosak a kórházi fertőzések adatai – örüljünk? Egyrészt az adatnyilvánosságnak újságíróként és olvasóként általában örülünk, hiszen a sajtószabadság egyik alapfeltételéről van szó. (A sajtószabadság alapértelmezésben azt jelenti, hogy az állampolgárok tájékozott döntéséhez szükséges információk a fő tájékoztatási csatornákon keresztül könnyen hozzáférhetőek.) Másrészt viszont a most napvilágra került adatokban – a tartalmukban és a struktúrájukban – egyelőre kevés örülnivaló van.

A magyarországi kórházakban könnyű nehezen gyógyuló fertőzést kapni, ezt nagyjából mindenki tudja, aki kapcsolatba került már az ellátórendszerrel. De annak eldöntéséhez, hogy mennyire könnyű és mihez képest, az új adatok kevés támpontot nyújtanak.

Ezzel nem amellett érvelünk, hogy akkor inkább maradjanak titokban – sokkal inkább az adatgyűjtés és a tájékoztatás kiszélesítését szorgalmaznánk.

Hogy melyik kórházba menjünk, ha jó eséllyel meg szeretnénk úszni fertőzés nélkül, abban ezek az információk még nem sokat segítenek. 

Amit megtudtunk a frissen megismert kórházkórlapokból, az nagyjából annyi, hogy ott van sok fertőzés, ahol sok vizsgálatot végeznek – vagyis gyakorlatilag mindenhol, csak még nem mindenkinek van papírja róla.

A kórházi baktériumok a kórokozók kiemelten veszélyes csoportjait alkotják, hiszen a „fronton” fejlődtek ki, túléltek számtalan fertőtlenítőszeres és antibiotikumos támadást: az ellenálló képességük bizonyított, fellépni ellenük nagyon nehéz. Alig lehet olyan magyarországi (nagy)család, amelynek a veszteséglistáján ne lenne valaki, aki tudottan vagy kimondatlanul, de ténylegesen kórházi fertőzés miatt hunyt el.

Hogy csak egyetlen személyes családi példát említsünk, ami azért jól megvilágítja a valóságot: a halotti bizonyítványba a szívmegállás bekerült, de az már nem, hogy a szív azért állt meg, mert a korábban beültetett pacemakeren baktériumgóc alakult ki.

Az eset – és még számtalan hasonló – annak ellenére sem szerepel a kórházi fertőzési statisztikában, hogy a páciens a halálát megelőző egy hónapban végig a kórházi fertőzés eliminálását célzó speciális antibiotikum-koktélt kapott.

Az adatoknak részben a magyar fertőzéshelyzetet kellene minél pontosabban összehasonlítaniuk a külföldivel (mondjuk a régióbeli országokéval, Ausztriát is beleértve), részben pedig az egyes kórházakat – és pillanatnyilag egyikre sem alkalmasak. Arra viszont már most is jók, hogy nyomást helyezzenek a kórházvezetőkre (reméljük, nem a vizsgálatok szűkítése irányában), és a kormányra is – hiszen a hatásosságuk növeléséhez például a vizsgálati protokollok egységesítésére, az adatközlések sztenderdizálására is szükség van, ami egyértelműen szabályozási feladat.

A kórházainknak a gyógyulás és nem a nagy valószínűséggel megtörténő életveszélyes/halálos fertőzés helyszíneinek kellene lenniük – ez az alap, innen indulunk. 

Ma a fertőzés esélye összemérhető a teljes gyógyuláséval (nincs nagyságrendi különbség), ami tarthatatlan és méltatlan nemcsak a semmelweisi hagyományhoz, de az ország általános fejlettségéhez is. Az adattranszparenciának azt a célt kell szolgálnia, hogy a fertőzésveszély rövid úton radikálisan csökkenjen, amihez a mostanin túl további lépésekre is szükség lesz – nem pusztán a nyilvánosságban, ám remélhetőleg mindig a nyilvánosság előtt.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. szeptember 10-én.