Bár az előválasztás végeredményét még nem ismerjük, néhány hasonlóan fontos kérdésre már választ kaptunk.
Kiderült például, hogy sokak feltételezésével szemben a demokrácia nem olyasmi, amit valaki mások csinálnak, mi pedig tétlenül élvezzük a gyümölcseit: részt kell venni benne, különben nem működik.
Kiderült továbbá, hogy a Fidesz is hatékony legitimáló és mozgósító eszköznek tartja; éppen ezért először megpróbálta elhallgatni és – legalább a nyilvánosságban – eljelentékteleníteni, majd mikor ez a választói aktivitás miatt nem sikerült, megpróbált beleavatkozni a végeredménybe. (Ami egyfelől aggasztó, másfelől viszont mikor sikerült legutóbb elérnie az ellenzéknek, hogy a Magyar Nemzettől az utolsó kormánybarát bérblogig mindenki az ő érték- és érdekvitáival foglalkozzon?)
Megtudtuk azt is, hogy az ellenzéki pártok nem ugyanazt gondolják mindenről – talán ez a magyarázata, hogy nem egy, hanem több van belőlük –, és hogy éles helyzetben hajlamosak pártként viselkedni: nyerni akarnak, szavazókat és befolyást szerezni, médiafelületeket és témákat foglalni, megmondó embereket maguk mellé állítani, néha nemes, néha nemtelen eszközökkel. A látvány nem mindig volt felemelő, de valamilyen mértékben ugyanúgy tükör ez is, mint a NER: ha a választók – legalább a saját szekértábortok – nem díjaznák ezt a viselkedést, valószínűleg kikopna a repertoárból.
Fontos tapasztalat továbbá, hogy a kollektív intelligencia működik. Ha az egyes szavazók közül nem is mindenki, de maga a sokaság láthatóan megértette a visszalépések üzenetét és logikáját, továbbá tudott olvasni a sorok között (néha bölcsebben is, mint a pártvezetők). Tóth Csabát vagy Ráczné Földi Juditot ugyanaz a nép váltotta le, amelyet az elemzők hajlamosak olykor lenézni, mondjuk a Fidesz háromszoros újraválasztása miatt.
Világossá vált, hogy a DK nagyon erős: erősebb és szervezettebb, mint talán előzetesen gondoltuk.
Ugyanakkor a háromszoros Fidesz-győzelemről is kaptunk új információt, méghozzá Márki-Zay Péter korábban nem prognosztizált előretörése révén. Úgy fest, nemcsak az ellenzék szétforgácsoltságának, hanem a kínálat milyenségének is volt szerepe mindkettőben. Azaz kétségkívül létezik egy számszerűsíthető szavazóréteg, amelynek az elmúlt tizenegy év alatt az ellenzéki oldal nem kínált fel semmi elfogadhatót.
Mindebből – nemcsak az egyik vagy a másik tanulságból, hanem az összesből – tanulni kell. Az ellenzéki pártoknak önmérsékletet, kompromisszumkészséget és kooperációt, a szavazóknak toleranciát, a lebonyolítóknak éberséget – mindre szükség lesz 2022-ben.
A kormánypárt nem lesz szégyenlősebb akkor sem, és az ellenzékben sem lesz kevesebb önérdek. Viszont ezzel együtt nyugodtan lehet majd rájuk szavazni jövő tavasszal. Azzal, hogy az előválasztást így lebonyolították – a kilengésekkel együtt is belül maradva a közös szabályokon -, felmutattak valamit abból, amire egy esetleges kormányzás idején is szükség lesz, és ez alighanem mindazoknak megnyugtató, akik nem a pártjuknak, hanem az országnak akarnak jót.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. október 16-án.