Az első, 2012. januári békemenet sokkoló volt. A többség számára talán akkor (egy újabb, már a Fidesz által összehozott gazdasági válság és a matolcsyzmus becsődölése idején) jött át, hogy az orbáni hatalom sajnos nem a demokrácia átmeneti működési zavara, mert van kétmillió honfitársunk, akiknek nagyjából mindegy, hogy mi történik az országban – akkoriban semmi jó nem történt –, amíg a politika azt a mesét meséli nekik, amit hallani akarnak. A másik oldalon pedig nincs egy hasonló méretű és ideológiai alapon hasonlóan megszervezett ellenerő.

Tegnap sokkról szó sem volt, de van, ami mégsem változott: bár immár négy éve kátyúban a szekér, másfél-kétmillióan még mindig lehetnek – no nem a békemenetükön, hanem országosan. Arról viszont, hogy ne lenne ellenerő – ugyanakkora vagy akár jóval nagyobb is –, már rég nem beszélhetünk. Lehet ugyan mondani, hogy az ideológiája még nem igazán kiforrott; valaki egy táblán magasba is tartotta a ’48-as 12 pont mai átirataként: „Húzzatok már el a frantzba!”. De ott tartunk, hogy ma ennyiben is összefoglalható az összes reformkövetelés: benne van a polgári haladás, a nemzeti függetlenség, meg a sajtószabadságtól a törvény előtti egyenlőségig minden, ami jelenleg hiányzik.

A miniszterelnök mögött felsorakozó sereg meglehetősen kedvetlennek mutatkozott, akár még a tavaly őszi kivonulással összehasonlítva is. Talán keveseknek tűnt fel közülük, de kívülről nézve tisztán látszott – az is, hogy nincs bennük kraft, meg az is, hogy Orbán Viktor sem tudja már a régi módon tűbe hoznia őket.

Hogyan is tudhatná, ha már ahhoz is egyre nagyobb képtelenségeket kell előhúznia a kalapból, hogy legalább versenyben lévőnek látszódjon – úgy is, ha melléje nem ígér semmit? „3 millió szavazó”? Ezt a bemondást (a 2022-es nosztalgián túl) kizárólag az magyarázhatta, hogy ennyire lenne szüksége a Fidesznek a Tisza befogásához. 

„Sosem engedjük, hogy a gyűlölet és a düh kormányozzon”? 2018 óta a kormánypárt összes kampánya nettó gyűlöletkampány importált gyűlöletszakértőkkel, a legfőbb összetartó ereje pedig nem a hit vagy a hazaszeretet, hanem a düh mindenkivel szemben, aki nem pont ugyanazt gondolja, amit Orbán. „A győztes cári udvarnak kellene itt ünnepelnie, de már nincsenek meg (…) Az ’56-os forradalmat leverő Szovjetunió sem tud ünnepelni, mert már nincs meg” – azért ezek is elég merész kijelentések Európa egyetlen putyinista „békemenetének” közönsége előtt.

Magyar Péter dolgát jelentősen megkönnyítette, hogy március ­15-én a Tisza volt a Duna: akinek ennyivel nagyobb a mozgósító potenciálja, annak nincs szüksége bonyolult világmegfejtésekre (a politika olyan műfaj, amelyben a legtöbb kérdésre a követők száma a végső válasz). Ha a felek vasárnapi produkciója alapján kellene megtippelni az április 12-i végkimenetelt, bátorság lenne a Fideszre fogadni. De nem kell, és nem is az számít igazán, hogy egyik vagy másik napot ki nyerte meg. Hanem hogy lesz-e egyszer egy olyan kormányunk, amely végre nem a napokat akarja megnyerni (magának), hanem a jövőt, nekünk.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. március 16-án.