A Szikra Táborban – amelytől a Fidesz valamiért annyira rettegett, hogy több tervezett vidéki helyszínről is kiszorította; végül csak a budapesti Népligetben, rövidített programmal lehetett megtartani – zajlott egy közgazdasági vita a NER gazdaságfilozófiájáról, az ún. munkaalapú társadalomról. Volt benne egy gondolatsor, amelyet, ahogy Orbán Viktor egy kaptafára készült beszédeivel szokták, érdemes lenne naponta ötször leadni a Kossuthon meg az M1-en, annyira fontos. (Persze, ha rajtuk múlik, soha nem fogják: mindent megpróbáltak megtenni, hogy lehetőleg el se hangozhasson).
Az előadók a második világháború óta eltelt évtizedek két szakaszát hasonlították össze egymással. Az elsőben, 1979-ig Európában erős volt a baloldal, erősek voltak a szakszervezetek, és 1 százaléknyi GDP-növekedést jellemzően 1 százaléknyi reálbér-növekedés kísért. A második korszak Reagan és Thatcher jobboldali-konzervatív forradalmával, a szakszervezetek meggyengítésével kezdődött, és ma is tart: ebben az időszakban a GDP 60, a dolgozók reáljövedelme viszont csak 20 százalékkal nőtt. Így jutottunk el mára odáig, hogy a fejlett világ nagy részében a szülők már nem lehetnek biztosak benne, hogy a gyermekeik generációja majd jobban él – sőt.
A jobb- és baloldaliság, szemben azzal, amit a magyar kormány próbál elhitetni velünk, nem arról szól, hogy mit gondolunk a nemzetről, a kereszténységről vagy akár a családról (hiszen már azelőtt is létezett, hogy ezek a fogalmak kialakultak volna). Hanem a politika évezredek óta változatlan alapkérdéséről: arról, hogy mennyi jár a munkásnak a munkája révén létrejött értékből, és mennyit tarthat meg az, aki a hatalmat (s vele az elosztási jogosítványokat) birtokolja. Ha a baloldal kormányoz – a kormányzás tényleges politikai tartalmát tekintve –, akkor többet ér a munka, ha a jobboldal, akkor kevesebbet; ez a bal-jobb szembenállás sokszor elhazudott lényege.
Innen nézve Magyarország az orbáni kormányzás 2010 óta tartó évei alatt globális összehasonlításban egészen szélsőségesen jobboldalivá vált. Amit szemérmesen a nemzeti tőkés osztály kialakításának neveznek, az a valóságban egy történelmileg is szinte példátlan tempójú és mértékű vagyon-újraosztás, amelynek rideg valóságát legfeljebb csak átmenetileg tudta palástolni a tény, hogy a közbenső arany évtizedben – szinte kizárólag az uniós támogatások és az európai konjunktúra nyomán – egy kicsivel a középosztálynak is jobb lett. Míg ők (Mészáros, Szíjj, az Orbán-család) százmilliárdos magánvagyonhoz jutottak, te évtizedekre eladósodva hozzáragaszthattál egy plusz szobát a nagyszülőktől megörökölt házhoz, ez volt a deal. Az eredmény: mára a magyarok leggazdagabb 1 százalékánál van az összvagyon egyharmada – ilyen mértékű vagyoni egyenlőtlenségre alig akad példa máshol a világban. S hogy mi van a mérleg másik serpenyőjében? Nagyjából semmi: a Nélküled, Orbán rorátéja, a minden nyilvánosan elhangzott kormányzati mondatba beleszőtt szuverenitás, meg a magyarzászló-erdő, amely előtt ezeket az üres frázisokat elmondják.
