Az első magyar slimfit-messiás mellé befutott a második. Kicsit koros, kicsit potrohos, de azért megpróbálja. Mit veszíthet? Ha nem próbálkozik, akkor már vesztett is. Állítólag szorgalmasan gyúr, emelgeti a kettlebellt meg az avokádó-lattés bögrét, és talán a szabóját is lecseréli valakire, aki kevesebb harmonikával tudja elfedni az átmenetet a focistaláb meg a pókhas között. A látvány sajátos; természetfilmekben látni hasonlót, amikor az öreg bikának kihívója támad. A rangidős látszólag tudomást sem vesz a trónkövetelőről, de azért úgy mozog, hogy mindig szemmel tudja tartani. A jelölt viszont egyfolytában azt lesi, hol tudna marni rajta egyet. A koreográfiát a természet véste bele a génekbe: egyre szűkülő körökben kerülgetik egymást, előbb a hangszálak csatáznak, aztán a fogak, az izmok, az inak is, és a végén csak a rátermettebb marad a porondon.
Egyelőre a méregetésnél meg az odamondogatásnál tartunk. A politikában elvben mindig a címvédő van előnyben, őt segíti a hazai pálya, de itt valahogy mégsem. Szakpolitikai vitákat kell nyerni? Tizenöt éve nincsenek sem szakpolitikai viták, sem másmilyenek – nincs rutin, nincsenek szakpolitikusok, nincs szaktudás (meg amúgy is: „a viták ideje lejárt”). Jobban kell kinézni? Hát… az a helyzet, hogy nem a 60-on túliakat kellene becserkészni – azok már megvannak –, hanem a 30-on innenieket. Reményt kell adni az embereknek? Éppen ebből halmozta fel mostanra a legnagyobb deficitet a rezsim: a hitből, a reményből meg a szeretetből.
Orbán Viktor nem úgy viselkedik, mint aki előnyben van. Kockázatot vállal; átmegy az ellenfél térfelére; olyan pályákra merészkedik, ahol neki már régóta nem terem babér. Például az újságírók közé. Ez is egy szakma, a nyilatkozás, a kemény kérdésekre válaszolás: megkopik, ha az ember csak lakájokkal gyakorol.
Ki kellene bújnia a bőréből. Egyszerre kellene az állami költségvetés felelős gazdájának, és egyben a nép bőkezű atyjának látszania, miközben inkább a fordítottjában van otthon. El kellene tüntetnie a színről Tiborczot, Hatvanpusztát, Gáspárt Csádostul, meg lehetőleg az egész famíliát. Nem lesz több jachtozás? És Lőrinc, aki épp most vett új magángépet, vajon tud erről? Nem lesz több rongyrázás, pénzszórás? Tényleg? A kínai gigakölcsönből megsegített balkáni atyafiaknál sem? A közönség figyel, most talán intenzívebben, mint 2010 óta bármikor, mert érzi, hogy nem lefutott a meccs.
Ha fogadni kellene, arra tennénk a tétjeinket – és ahogy a közvélemény-kutatási adatok mutatják, arra teszik fel egyre többen mások is –, hogy nem fog neki menni. Hogy miért? Van az a példázat (ha már az állatmeséknél tartunk) a békáról meg a skorpióról. Ha elfogadjuk, hogy Magyar Péter egy válságtünet,akkor azt is el kell fogadnunk, hogy Orbán és az Orbán-rendszer maga a válság.
Azon kellene változtatni, ami a lényege: a korrupción, az emberek semmibevételén, a gőgön, a kapzsiságon,az önzésen. Nem fog tudni változtatni rajta, mert ahhoz meg kellene tagadnia önmagát: neki és a rendszerének ilyen a természete.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. szeptember 16-án.
