Az uniós csatlakozás évében épp egyetemre jártunk néhány kollégával: munka mellett EU-szakon tanultunk, hogy értsük majd az eljövendő új világot. Egyszerre volt hasznos és fájdalmas lecke: a fejünkben lassan összeálló kép nem csak azt adta ki egyre pontosabban, hogy mire (lenne) jó ez az egész, hanem azt is, hogy mennyire összeegyeztethetetlenek a magyarországi gondolkodási és viselkedési minták azzal a struktúrával, ahova integrálódnunk kellene. Csak egyetlen példa, amit közelről láttam: már az előcsatlakozási alapokból bőséges forrásokat kaptunk a szelektív hulladékgyűjtés alap-infrastruktúrájának kiépítésére – a pénz nagy része vagy eltűnt, vagy olyan értelmetlen látványberuházásokra ment el, amelyek a választási szalagátvágásokon kívül semmilyen kimutatható célt nem tudtak szolgálni.
De azért kétségkívül lelkes, optimista időszak volt. Az akkor készült számtalan interjúm egyikében egy akkoriban jellemzően európai ügyekkel foglalkozó akadémikus azt bizonygatta, hogy Magyarország minden bizonnyal a csatlakozás nagy nyerteseinek egyike lesz, mert erre vagyunk szocializálva: a korábbi integrációkból, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchiából és a KGST-ből is kihoztunk a legtöbbet, ugyanígy lesz az Európai Unióban is. Egy másik neves szakember arról beszélt, hogy a negyven évnyi „jólvanazúgy”-korszak csak egy történelmi kisiklás volt, valójában kulturális értelemben minden Európához kapcsol minket, és gyorsan vissza fogunk találni oda, ahova tartozunk (Pató Pál akkor egyikünknek se jutott eszébe). Azért is, mert lesz majd egy erős intézményrendszer, amely jó felé terel minket, meg lesznek mindenki által kötelezően betartott normák, amelyek alól akkor sem fogunk tudni kibújni, ha akarnánk. Emlékszem, hosszan beszélt például az OLAF-ról, az Unió csalás elleni hivataláról, akarattól duzzadó, potens ragadozóként lefestve azt a szervezetet, amelyről ma már pontosan tudjuk, hogy fogatlan oroszlánnak is csak erős eufémizmussal nevezhető.
Viszonylag tiszta emlékeim vannak róla, hogy mit vártunk a belépéstől. Egyrészt folyamatosan emelkedő, és Ausztriához felzárkózó életszínvonalat – ez volt az uralkodó érzület. Másrészt világos szabályokat, és azt, hogy a politikai elit sosem fogja megkérdőjelezni ezt a szabályrendszert: ha lesznek benne olyanok, akik esetleg mégis megkérdőjeleznék, azzal kiírják magukat a konszenzusból, az EU pedig (nem felettes énként, hanem a közös szabályok megbízott őreként) jól az orrukra koppint. Személyes szál: én ebben bíztam a legerősebben. A magyar történelmi fejlődésből szinte automatikusan adódik a kerülőutak keresése és a visszaélésszerű, a közjavak lenyúlására fókuszáló hatalomgyakorlás: nekem azért volt ünnep 2004 május elseje, mert azt gondoltam, hogy az ilyesminek akkortól nagyon kemény intézményi korlátjai lesznek.
A ma érzékelhető erőteljes kiábrándulásnak alighanem az az oka, hogy még ezekben a húsz évvel ezelőtt nemzeti minimumnak gondolt alappontokban is csalódtunk. Az viszont, hogy az Unió 2024 májusában, az elidegenítésére elköltött száz- (és az ellopott tízezer-) milliárdok ellenére még mindig a legnépszerűbb opció a magyar választók számára, főként azért lehet, mert valahol legbelül továbbra is bízunk benne: legalább annyit képes lesz megakadályozni, hogy visszazuhanjunk a magyar társadalom alapértelmezett működési formájába, a nyílt tekintélyelvű diktatúrába.
A tagság történelmi siker volt – visszatekintve az egyetlen 1990 óta. De nem ismerek senkit, aki ne várt volna ennél sokkal többet; aki a csatlakozás pillanatában beérte volna azzal, ha azt mondják neki, hogy húsz év múlva az lesz, ami most van. Ami természetesen azonnal fölveti a felelősség kérdését is: az elmúlt húsz évből bő 14-ben Orbán Viktor kormányzott, tehát a kudarc is háromnegyed részben az ő sara.
Ha előretekintünk a következő évtizedekre, az embernek automatikusan Cseh Tamás jut az eszébe: csak tíz (húsz) év múlva ne ez a dal legyen. De azért ott van bennük a félsz is: nehogy úgy legyen, hogy még a mai viszonyokat is visszasírjuk majd – mert sajnos most ez is benne van a pakliban.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. május 4-én.