Népszámláláskor valljuk meg, hogy katolikusok vagyunk! – hirdeti sokért, sokfelé az egyház (az egyházam), alighanem mély egyetértésben a kormánnyal. Mert minek is kellene kiderülnie a cenzus alkalmával a kormányzat szerint? Leginkább annak, hogy ez egy keresztény, azon belül is főként katolikus ország; avégett, hogy némi alátámasztást nyerjen a tizenharmadik éve tartó politikai gyakorlat, amelyben egy világnézeti kisebbségre hivatkozva igyekeznek elfogadhatóvá tenni a szabadság-, tudás-, környezet-, nő- és jövőellenes uralmi szisztémát.
Mivel életem eddigi ötven-egynéhány évéből nagyjából ötven-egynéhányat töltöttem gyakorló katolikusként, talán nekem is lehet véleményem róla, mi lenne a keresztény (katolikus) tanítás lényege, mit/mennyit képvisel ebből az egyház, és hány százalékban fed át mindez azzal, amit a kormány művel. Van is: a hitet meg kell vallani, de nem azért, hogy Orbán Viktor örüljön, és még csak nem is azért, hogy a katolikus egyház több állami támogatást kapjon – ezekről az üdvösség szempontjából inkább kontraproduktív momentumokról a Biblia nem ír. Ír viszont arról, hogy ha keresztények vagyunk, akkor szeressük egymást (szeretet alatt leginkább az önfeláldozást értve), hogy erről ismerjenek fel minket az emberek; legyünk könyörületesek; és tanuljunk Jézustól, mert ő szelíd és alázatos szívű. Ez az első kör, a belépő. A haladóknak azután ott van a tanítás továbbadása hitvallásként: „Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről”. Merthogy „Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Atyám előtt.” A pro szint pedig – miután a parancsokat már mind megtartottuk, a vagyonunkat pedig, ahogy a gazdag ifjúnak tanácsolta a Mester, szétosztottuk a szegények között – a kereszt, vagyis az osztozás a nincstelenek, a kirekesztettek, a szenvedők, a megalázottak sorsában: „Aki nem veszi föl keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám”.
Egyszóval a hitvallásnak semmi köze ahhoz, hogy hova ikszelünk: ahhoz van köze, hogy hogyan élünk. Akik például mindig úgy viszonyultak az egyházhoz (vagy egyházi emberként a politikához), ahogyan az karrier-szempontból a legelőnyösebb volt, aligha kérhetik számon másoktól, hogy megvallják-e egy népszavazás keretében, amiben hisznek. És ez sajnos igaz sokakra az egyház belső köreiben is. Például a püspökre, akinek Borkai a barátja. A másikra, aki szerint az egyház nem jótékonysági intézmény. Meg a harmadikra, aki a stadionja és az Adria között ingázva valahol elveszítette a nyájat.
Ha a hit terjesztése, és nem a földi javak gyűjtögetése a cél (utóbbi egyébként erősen ellenjavallt a bibliai referenciák szerint), akkor valami olyasmit kellene kérniük – akár fizetett hirdetésben is –: valljuk meg minden nap, hogy keresztények vagyunk, mindenekelőtt a kereszt türelmes elhordozásával.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. október 8-án.