Emlékszik még valaki az Arany-emlékévre? Vagy legalább arra, hogy mikor volt? Mondjuk aki tudja, hogy mikor született Arany János, az ki tudja számolni, hogy mikor volt a 200. évforduló. Csakhogy akinek fejben megvan a dátum, az emlékév nélkül is őrzi Arany emlékét.
Valójában Arany Jánosnak, ugyanúgy, ahogy Petőfinek, semmi szüksége emlékévre – ott van helyette az irodalmi hagyaték. Hogy akkor mégis kinek van szüksége rá? Hát annak, aki az évfordulók ürügyén szabadon, kontroll és felső korlát nélkül költheti az adófizetők pénzét. Az elrettentő példa természetesen az 1956-os forradalom 60. évfordulója Schmidt Mária és csapata általi megünneplése, amely emlékév legalább két éven át tartott (de még utána is drágult, hasonlóan az egy évvel későbbi vizes vb-hez – úgy tűnik, akkoriban ennek volt szezonja). De visszatekintve is legfeljebb csak a történelemhamisító igyekezeten – Dózsa László, Orbán Viktor mint 56 valódi hőse stb. – szánakozhatunk, mindez egyetlen grammot sem tett hozzá ’56 emlékezetéhez. Igaz, nem is azért csinálták.
Az Arany-emlékévre például, csakúgy, mint az 56-osra, egészen biztosan emlékeznek azok, akik házra, balatoni szőlőre, G-Mercire, vastag zürichi bankbetétre tettek szert a gavalléros emlékidézésből lecsorgó milliók révén. (Mások meg, mint fentebb utaltunk rá, vélhetően nem nagyon.) Mint ahogyan az is előre tudható, hogy minden magyar ember közül, ugyanezen okokból, Rákay Philip lesz az, akinek a számára Petőfi bicentenáriuma a legemlékezetesebbnek bizonyul majd.
Amúgy, ha valóban az emlékápolás lenne a cél, indulhatna például egy olyan akció, hogy a tanítókra/tanárokra bízzák – legalább ebben kiszabadítva őket a NER-NAT járma alól –, milyen eszközökkel viszik közelebb Petőfit a diákokhoz. Nem kerülne semmibe (nemhogy 9 milliárdba), és talán még az unokáink is emlékeznének rá.
Megjelent a Népszava Vélemény oldalán 2022. február 12-én.