Egyelőre csak tipp, de nagy tétekben mernénk fogadni rá, hogy a fideszesített „köztévé” valahai legnézettebb adása a feketére festett, bűnbánó kedd délutáni képernyő volt. Ha így van, akkor ezt az írást voltaképpen fölösleges is tovább írni, mert a közönség is tudja: nem elvettek tőle valamit, hanem megajándékozták, amikor a pártérdekű hazudozást leparancsolták a műsorról.

Régóta, következetesen képviseljük, hogy a magyar közmédia egyetlen szereplőjének megkérdőjelezhetetlen a jövője: az MTI-nek, ahol a létjogosultság és a funkció is adott. Ez nem azt jelenti, hogy köztévére-közrádióra semmi szükség, csupán csak annyit jelent, hogy tévé- és rádióügyben a folytatásról és a feladatról is van helye a társadalmi vitának.

Az álláspont szakmai, nem érzelmi, annak ellenére, hogy magánemberként sokunknak lenne elszámolnivalónk az M1-gyel és a Kossuthtal amiatt, amit a hazudozásukkal, a gyűlölet- és félelemkeltésükkel, a tudatos manipulációjukkal a családjainkban műveltek. 

A lekapcsolás ehhez képest túl későn jött. Nem három hónapja kellett volna megtörténnie, hanem tizenhat éve, akkor, amikor a Fidesz pártcsatornát csinált belőle – és bizonyos értelemben meg is történt: azóta egyetlen információt sem tudtunk meg onnan; egyetlen hírt sem, amit ne kellett volna még legalább két másik helyen ellenőrizni – 2010 ősze óta államilag finanszírozott magyar közéleti média nem létezett.

Békeidőben, normális országokban a közmédia közügyekről tájékoztatja a közösséget, közpénzből. Nálunk ebből tizenhat éven át csak a közpénz volt igaz: az adónkból ment a pártérdekű uszítás; nagyjából háromszor annyiért, amennyiből egy jó médiarendszert lehetett volna működtetni (és az, hogy a kétharmadát szimplán ellopták, nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény).

Azokat a médiabűnöző pártszolgálatosokat, akik mindezt végrehajtották, a Fidesz busásan megfizette; pontosabban megfizettette velünk. A 2024-ben kiperelt adatok szerint a hírhamisító Papp Dániel vezérigazgató havi bruttó 3,5 millió forintért, Németh „pitbull” Zsolt hírigazgató 2 millió 690 ezer forintért, Nagy Katalin, a volt kormányfő mikrofonállványa 2 millió 280 ezer forintért, Császár Attila „riporter” 1 millió 470 ezer forintért, Lánczi Tamás „szakértő” (mielőtt át nem ejtőernyőzött a Szuverenitásvédelmi Hivatalba”) 2 millió 450 ezer forintért hazudott naphosszat. Kiegészítésül: egyrészt a fentiek két-három-négy évvel ezelőtti számok, tehát azóta már nyilván sokkal többért, másrészt ezek nem létező fizetések, ennyi pénzt a piacról élő médiatermékek semmilyen újságírói teljesítményért nem fizetnek – itt valami más volt megfizetve.

A Híradónak, amelynek a tényalapú sajtón belül is a legobjektívebb műsornak kellett volna lennie, a leggyakoribb műfaja a helyreigazítás lett: mindig az orbáni hatalom érdekében hazudtak Orbán ellenfeleiről. Hogy ennek most vége van; hogy újra esélyt kap a tisztességes köztájékoztatás, és hogy nem fokozatosan, hanem a határ világos meghúzásával van vége, azt becsületes magyar állampolgárként csak üdvözölni lehet: 

ami eddig volt, ahhoz ép lelkű médiamunkás nem adhatta önként a nevét; azt épelméjű magyar adófizető nem finanszírozhatta a saját jószántából. 

Hogy a jól látható cezúra érdekében újságírókkal statuáljanak példát, azzal nem érthetünk egyet – szerencsére ilyesmi tudomásunk szerint eddig nem történt. Nagyon fontos leszögezni ugyanis: Császár Attila nem újságíró, hanem fideszes politikai aktivista, akit eddig a közösből fizettek a pártmunkáért, és aki a legaljasabb bűnt követte el, amit csak a sajtóban dolgozók elkövethetnek: éveken át pártutasításra hazudott, uszított és manipulált. De az igazságtétel jegyében őt sem kivezetni kell, hanem beidézni, a főnökeivel együtt – mert amit műveltek, az még a Fidesz médiaszabályozása szerint is törvénytelen volt.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. július 8-án.