Hogy kiket tekint ellenségnek az Orbán-rendszer, és kik a barátai, az egy viszonylag egyszerű kulcs használatával üzembiztosan eldönthető. Orbán Viktor mindig, kivétel nélkül közpénzből fizeti ki azokat, akik személyesen neki (illetve a családjának), a Fidesznek vagy a kormányzati hatalomgyárnak jó szolgálatot tesznek. Ezt a se nem szimpatikus, se nem demokratikus, se nem törvényes szokását az első, 1998-ban kezdődött kormányzása óta konzekvensen őrzi a kormányfő – aki kíváncsi a gyökerekre, nézzen utána, mi volt a nemrég elhunyt Kékessy Dezső nagykövetté emelésének közvetlen előzménye, vagy mi lett azokkal az állami gazdasági káderekkel, akik segítettek a Lévai Anikó-féle földügyletek tető alá hozásában. Ami pedig az ellenségeket illeti, őket onnan lehet felismerni, hogy a kormány az államapparátus és az elvben kormányfüggetlen állami intézmények asszisztálásával, ha kell, a törvények kifacsarásával és/vagy átírásával, a források megvonásával folyamatosan szűkíti a mozgásterüket – nem feltétlenül jogszerűen, de annál hatékonyabban.
Eszerint tehát Heinrich Pecina, a Népszabadság kivégzést végrehajtó ismert (elítélt) osztrák bűnöző jó barát, de például a Magyar Tudományos Akadémia egyértelműen ellenség, bármilyen irracionális, perverz, nemzetellenes értékrendről árulkodjon is ez a miniszterelnöki magatartás. És ellenséggé lettek, mint most láthatjuk, a szakszervezetek is, voltaképpen ugyanazért, mint pár éve az MTA, vagy a CEU: ez a hatalom hosszú távon nem tűr meg maga mellett semmilyen alternatív, kormányzati eszközökkel irányíthatatlan akarat-vagy véleményképző intézményt, ha annak bármiféle kézzelfogható társadalmi befolyása van.
A szakszervezetek partvonalon kívülre szorítása nem mostanában kezdődött: voltaképp egyidős a NER-rel, csak eddig kevésbé látványos lépésekben haladt a háromoldalú érdekegyeztetés felszámolásával, a régi alkotmány kukázásával, a Munka Törvénykönyve többszöri átírásával, a sztrájkra és a kollektív szerződésekre vonatkozó jogok virtuálissá tételével. Most a pénzügyi kiszárítás van soron, azzal, hogy az állami munkahelyek (ahol a szervezettség még mindig magasabb, mint a magánszférában) ezután nem utalják el a szakszervezeti tagok béréből levont tagdíjakat az érdekképviseleteknek. Az állam ezzel nem nyer semmit, a szakszervezeteknek viszont fájni fog. Ez a modell is ismerős: ugyanezt látjuk a megemelt létszámú Alkotmánybíróságtól az új médiaszabályozásig mindenütt, ahol a kormány hatalmi érdekből beavatkozott (a jelenlegi AB vagy az NMHH sokkal drágábban működik, és sokkal kevésbé közérdekű a feladatellátása, mint az elődjének).
A szakszervezetek kiherélése egyébként – a bérek leszorításával, vagy a környezetvédelem kiiktatásával együtt – azon kormányzati gesztusok egyike, amelyeket a rezsim az egyre kevésbé létező versenyképesség helyett a (főleg külföldi) gazdasági szereplőknek nyújtani tud. Vagyis a hatalmasoknak is jó, meg a tőkének is, csak az országnak, a társadalomnak árt – nálunk ilyen a „jó állam” meg a „jó kormányzás”.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. augusztus 12-én.
