Húsz százalék – ennyi a magyar demokrácia vastartaléka. Valamival több mint egymillió ember, akik bármilyen körülmények között, bármekkora pszichikai és politikai nyomás ellenében is ragaszkodnak a józan észhez, az emberséghez és a saját döntési autonómiájukhoz. Ők nem „ezért” vagy „azért”, nem befogott orral és nem a kisebb rosszat választva szavaztak; nem az mozgatta őket, hogy „bárki, csak ne Orbán”. Számukra a népszavazás tiszta értékválasztás volt, a manipuláció és a gyűlöletpropaganda elutasítása. Ők azok – az érvénytelenül szavazók -, akiknek a bázisán egy felvilágosult, szabad, polgári (!) Magyarország valamikor majd fölépülhet.
Ez amúgy az egyik legfontosabb tanulsága a vasárnapi szavazásnak, akkor is, ha az elmúlt három napban nem beszéltünk róla: hogy van bő egymillió ilyen ember, és hogy tulajdonképpen meglepően sokan vannak, sokkal többen például, mint ahány honfitársunk a 2016-os migrációs népszavazás alkalmával megőrizte a józan eszét, az emberségét és a döntési autonómiáját. Ezt nevezhetjük akár előrelépésnek is, bár valószínűbb, hogy inkább a játéktér és az ellenfél (a saját kormányunk) kiismeréséről van szó. De bármi is az ok, az eredményt kár lenne lebecsülni.
Hogy mennyire nem szólt semmiről a jogilag végül érvénytelennek bizonyult népszavazás, azt majd a következmények fogják megmutatni: hogy pontosan ugyanaz lesz a hatása, mintha bármi egyéb lett volna a kinyilvánított szavazói akarat. Amúgy a migrációs referendum következménye a Népszabadság bezárása lett (egy hét sem telt el a két esemény között), mert Orbán Viktor megértette, hogy még nem korlátlan a kontrollja a nyilvánosság fölött, és megpróbált változtatni rajta. Úgyhogy most is elsősorban azok készüljenek, akik a (még) szabad médiában dolgoznak.
Az a bizonyos egyötöd pedig tartson ki: eljön még az ő idejük, de nem mostanában.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. április 7-én.
