A mai (és akkori) miniszterelnök 1999-ben mondta ki először: az EU-n kívül is van élet. Akkor ezen szinte a teljes hazai közélet megbotránkozott. Pedig a mondás eredendően csak arra vonatkozott, hogy nem tragédia, ha nem 2003-ban történik meg a magyar csatlakozás – végül, mint tudjuk, 2004-ben történt meg –, legfeljebb csak annyiban hátrányos, hogy kicsivel később kezdjük majd el érezni azt a pozitív hatást, amit a tagság a gazdasági fejlődésünkre gyakorol.
Amit ehhez képest ma állít Orbán Viktor az EU-ról, az ázsiai rokonságról, a bevándorlásról, meg arról, hogy kik a barátaink és kik az ellenségeink, az akkor egy marginális kisebbség, a Csurka-párt világképe volt. (Nagyjából még az orosz relációban is. Csurka Istvánnak meglehetősen konfúz nézetei voltak Oroszországról, amibe beletartozott az is, hogy Jugoszláviában az oroszok bátorításával irtják a magyarokat, de azt többször leírta, hogy a keleti birodalomnak két választása van: vagy „benne marad az amerikai befolyási övezetben”, vagy kiszakad belőle, és a saját útját járja – ebből a világnézeti alapvetésből közvetlenül levezethető az Orbán-kormány Oroszország- és Amerika-politikája).
Mint emlékezetes, Csurkáék 2002-ben be sem jutottak a parlamentbe: huszonkét évvel ezelőtt a csurkizmusra nem lehetett politikai többséget építeni. Ma viszont lehet – a magyar nemzeti vagyon egyharmadának családi körbe irányítása mellett kétségkívül ez az ideológiai átnevelés a NER szellemi csúcsteljesítménye.
Nem véletlenül használtuk ugyanakkor a politikai többség kifejezést: a választásokon részt vevők között 2010 óta rendre többségbe kerül Csurka népe, országosan azonban, bármelyik elemét vesszük is az általa összekevert hiedelemkoktélnak, változatlanul kisebbségben van. Azaz: csak egy kisebbség hiszi el, hogy az EU az ellenségünk, kisebbségi álláspont, hogy – az egyébként Magyarország védelmi doktrínájában is potenciális ellenségként szereplő – Oroszország a barátunk, azt meg meghökkentően kevesen gondolják, hogy a migráció lenne a legnagyobb veszély, amely a magyar jövőt fenyegeti.
Vagyis a saját magát mindig az országgal, a nemzettel azonosító Fidesz egy egyszerre szélsőséges és kisebbségi eszmerendszer nevében gyakorolja a hatalmat a többség felett; nem véletlen, hogy kénytelen volt egy olyan alternatív intézményrendszert gründolni, ahol ez a kisebbség többségnek vagy egyenesen mainstream-nek látszik.
A pajtákban és csűrökben kampányoló, az emberek közé egyre ritkábban odaengedett kormányfő képe, meg Tusványos, Kötcse, az MCC, a Tranzit stb. ezen a ponton ér össze: létezik egy közpénz-milliárdokból összetákolt gigantikus safe space, ahol a neo-csurkizmus a fősodor; ahol nem kell attól tartani, hogy szembejön a valóság, és ahol például Orbán (nem Viktor, hanem Balázs) biztonságban fejtegetheti, hogy nem is maradtunk le Romániától.
Miközben nem csak a román átlagbér ver immár köröket a magyarra, hanem az ottani termékenységi ráta is (leszámítva Erdélyt). Ha Csurka ezt megérhette volna, mit mondana vajon?
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. augusztus 8-án.
