Magyarország erőteljes jobbra tolódása nem most vált nyilvánvalóvá, hanem legkésőbb akkor, amikor a pártnépszerűségi rangsorban a Jobbik helyet cserélt az MSZP-vel. Azóta deklaráltan olyan országban élünk, ahol a „jobboldaliság” (annak kifejtése nélkül, hogy ez mit jelent mondjuk a tőke-munka vagy a kapitalizmus-fenntarthatóság tengelyeken) nemcsak a kormányoldalt dominálja, hanem az ellenzéki térfélen is kikerülhetetlen.
Hogy a baloldalnak nem volt érvényes ellenajánlata a NER-re tizenegy éven keresztül, vagy csupán nem találta meg azt az embert, aki ezt az ajánlatot kellő elszántsággal képes lenne politikai győzelemmé formálni, az a végeredmény szempontjából majdnem mindegy. A lényeg, hogy (végső soron a választóközönség preferenciái nyomán; alighanem ez a felismerés vezetett el Karácsony Gergely visszalépéséhez) kialakult egy olyan helyzet, amikor érvényesen választani csak egy centrista és egy jobbközép ajánlatból lehetett – és az ellenzéki többség különféle megfontolásokból a jobbközép alternatívát választotta.
Márki-Zay Péterre a kampány során szokás volt azt mondani: az viszi előre, hogy mindenki, aki rá szavaz, bele tudja látni (vagy álmodni), amit Magyarország leendő miniszterelnökétől vár. De az az igazság, hogy ez Dobrev Klárára vagy Karácsony Gergelyre ugyanúgy igaz: egyiküket sem láthattuk még országos hatáskörű vezető politikusként működni. A mostani felfokozott hangulatban nyilván nehéz elfogadni, de nem a tényleges teljesítmények, hanem az álmok versenyeztek, és az nyert, akihez – talán azért, mert a legkevesebb időt töltötte eddig hármójuk közül a nagypolitikában – a legkevesebb negatív képzet kapcsolódik. Azaz olyannyira nem Gyurcsány embere, hogy sikeresen lehetett mozgósítani ellene azzal az állítással, hogy a Fidesz trójai falova lenne – miközben a legnagyobb jobbegyenest éppen a Fidesznek vitte be a győzelmével.
A párton kívüli jelölt győzelmébe az egész magyar pártrendszer belerendül, a kormánypárttól a Kétfarkúig (sőt, vélhetően a Mi Hazánkig). A Fidesznek az alapjaitól kell újraépítenie a választási stratégiáját egy olyan listavezetővel szemben, aki a fideszes politikai ajánlat ideológiai tartalmát tekintve sok mindenben hitelesebb nála. A hatpárti ellenzékben a DK-n kívül talán mindenki azt számolgatja, hogy mennyien maradnak, ha Márki-Zay pártot alapít (sőt, talán a DK kampánya is részben azért volt olyan, amilyen, hogy az átvándorlást érzelmileg megnehezítse).
Amúgy pedig ismételten bebizonyosodott, hogy az ellenzéki szavazótábor a maga módján következetes: ahogyan 11 éve nem engedte, hogy ebből a pártválasztékból bármelyik jelentősen túlnője a többit, úgy nem engedte most sem. Amire két hete nagyon kevesen fogadtak volna, bekövetkezett: nem Gyurcsány Ferenc, hanem Karácsony Gergely lett a királycsináló. Mi pedig várhatjuk tovább a csodát. Azt, hogy ez az ellenzéki összefogásnak nevezett fura képződmény, amely 2011 óta először volt képes ellopni a show-t Orbántól, együtt marad, és jövő tavasszal egy újabb váratlan választási győzelemmel is meglep minket.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. oktober 18-án.
