Messziről nézve talán tisztábban látszanak a magyar ellenzék problémái, de az alapdilemma közelről is egyértelmű: a kínálat nem találkozik a kereslettel. Az utóbbi, vagyis a kereslet befolyásolására a kormánypártnak korlátlan eszközei és erőforrásai vannak, ennek egyik következménye, akaratlan (?) mellékhatása a Mi Hazánk nevű formáció megerősödése.
Tizenkét évnyi következetes munkával elő lett állítva a Nyugatot és annak elvárásrendszerét (hogy kisebbségi komplexus, összeesküvés-elméletek vagy valóságalapú globalizációkritika miatt-e, azt nem könnyű szétszálazni) ellenszenvvel figyelő, idegenellenes, a tudás és a teljesítmény helyett a lojalitásban hívő, nemzetvallású választópolgár. És kétségtelen tény, hogy ezt a mixet így egyben az ellenzéki oldal nem kínálja. Ez a Jobbik legnagyobb baja is: úgy került balra a jobbszéltől, hogy közben a közeg, amelyben a saját politikai áruját megpróbálja eladni, erőteljesen jobbra sodródott.
A dolog innentől leginkább matematika: a magyar pártszakadás-történet alaptétele szerint a két fél összege mindig kisebb, mint az egész, amelyből kiszakadtak, és ez alighanem akkor is igaz, ha történetesen háromfelé hullik szét, ami egykor összetartozott. Megélni, megmaradni, sőt még parlamentbe kerülni is lehet önfelszeletelés útján – az ultranacionalizmusra, mint láttuk, van igény, és talán lesz a Jakab-féle ultrapopulizmusra is –, többséget gyűjteni és kormányozni viszont szinte bizonyosan nem. Az előbbiek ugyanis jellegzetesen részpiacoknak szóló rétegtermékek, amelyeket ráadásul a Fidesz is választékban tart, viszonylag erős marketinggel megtámogatva. Azaz nem kizárt, hogy a Jobbik legújabb utódpártja is életképes lesz, az viszont kizárható, hogy a belátható jövőben kormányerővé válik.
A magyar választó annyiban mindenképpen konzervatív, hogy nehezen veszi tudomásul a térkép újrarajzolását. Zöldmezős beruházással, új arcokkal utoljára a Momentumnak sikerült – szintén rétegpártként, rétegigényt kielégítve. De talán nem idő előtti kijelenteni: politikai földindulás abból sem lett, csak az ellenzéki választótömb szegmentálódott tovább. Az osztódással szaporodók fölött pedig mindig ott marad a láthatatlan, de áttörhetetlen üvegplafon.
Hogy mi következik mindebből? Mindent vivő megfejtés nincs, de annyi azért leszögezhető, hogy az utolsó ellenzéki ajánlat, ami a választók fantáziáját megmozgatta, az együttműködés volt. Pontosan addig és annyira voltak sikeresek, ameddig és amennyire legalább hunyorítva hihető volt, hogy képesek felülemelkedni a saját egzisztenciális szempontjaikon – valamilyen közösen elgondolt közjó érdekében.
Egy újabb párt létrejötte (és tudjuk, hogy van a csőben még legalább három másik) pont az ellenkező irány: a rendszert – vagy legalább a kormányt – ezen az úton aligha lehet jobbra cserélni. Ahhoz ugyanis nemcsak olyasmi kellene, amiben többen hisznek, mint a Fidesz-féle popnáci ideológiában, de – ahhoz, hogy társadalmilag megérje – olyasmi is, ami legalább egy fokkal értelmesebb annál.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatéban 2022. augusztus 13-án.
