Az Európai Unióban Magyarországon kívül már minden tagállam elkezdett leszámolni az egyházak évszázadokon át eltitkolt szexuális visszaéléseivel. Írország és Lengyelország is; az a két ország, ahol a közgondolkodást és az állam működését sokkal inkább meghatározza a kereszténység, mint nálunk.
Hogy idehaza a papi pedofília továbbra is tabu, az egyrészt igazi hungarikum, másrészt semmi köze ahhoz, hogy mennyire vagyunk keresztények. (Ha valóban keresztények lennénk, akkor nem tűrnénk meg a pedofil papokat, sőt az egyházak sem tűrnék meg őket. Ahhoz, hogy ezt belássuk, elég végiggondolni, hogyan viszonyulna Jézus egy ilyen megátalkodott bűnöshöz, v. ö.: „Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik” – de ez egy másik szála a történetnek.) A hatalomgyakorlás módjához, a feudalisztikus struktúrához van köze; ahhoz, hogy a pap ebben a struktúrában maga is hűbéres, akit a hűbérúr nem háborgat, ha megadja a császárnak, ami a császáré.
Ez a szégyenteljes állapot legutóbb akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az igazságszolgáltatás a napokban megrótta az egyházi szexuális visszaélések egyik áldozatát, amiért nyilvánosan szóvá tette az abúzust. Ilyesmi már nem történhetne meg Írországban, és valószínűleg Lengyelországban sem. Nálunk simán megtörténhet, mert az államhatalom, amelynek részei a bíróságok is, hallgatólagosan – akár az írott jog ellenében is – elfogadja a hatáskörén kívüli területnek az egyházakat, ha a hatodik parancsolat megszegésének legvisszataszítóbb eseteiről van szó.
Ha egyházi személy az elkövető, az áldozatot továbbra sem védi semmi. Erre gondoljunk majd, amikor legközelebb azt halljuk: a kormány azért harcol („Brüsszellel” vagy bárkivel), hogy megvédhesse a gyermekeinket.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. május 9-én.