A kérdés – leegyszerűsítve – annyi: van-e olyan fontos tízezer magyar ember élete, hogy átmenetileg, egyetlen szűk közpolitikai területen háttérbe szorítsuk miatta a politikai haszonszerzés szempontjait? A választ ismerem (mindannyian ismerjük), ez azonban nem elegendő ok rá, hogy akkor már rá se kérdezzünk.
Ha érdemi korlátozások nélkül megyünk neki a máris beindult ötödik hullámnak, akkor a saját becslésem szerint a következő hónapokban újabb tízezer ember fog meghalni a koronavírus-fertőzésben és annak szövődményeiben Magyarországon. Ezt ugyan én magam nem tudom mással alátámasztani, mint hogy nagyságrendileg az előző hullámok áldozatainak számát is viszonylag pontosan megjósoltam, de vannak azért számszerűsíthetőbb érveim is. Egyrészt a tízezres szám következik az eddig használt biostatisztikai modellekből: a csütörtökön nyilvánosságra került 2,5-3 milliós (!) várható fertőzésszámoz képest például egyáltalán nem tűnik soknak. Másrészt, az előzővel összefüggésben, amennyivel enyhébb – jó esetben – az omikron, legalább annyival fertőzőbb, és az oltási tendenciákat figyelve bőven talál magának 2,5-3 millió oltatlan, illetve túlságosan régen oltott, védtelen magyart idehaza. Harmadrészt pedig önmagában az, hogy a koronavírus-betegség enyhébb, még nem garanciai a túlélésre. Sokan vannak közöttünk (valószínűleg mindannyiunk családjában) olyanok, akik eddig is csak azért élték túl a járványt, mert közvetlenül nem találkoztak vele – például a korlátozások miatt –, és akik számára az életkoruk, akut betegségük vagy az immunrendszerük állapota miatt egy relatíve enyhe fertőzés is végzetes lenne.
Egyszóval a tízezres szám, ami egyébként megegyezik a most az ötödikbe átcsapó, Magyarországon szintén érdemi korlátozások nélkül átvonult negyedik hullám mérlegével, nem légből kapott: ez egy középérték, amelynél az áldozatok tényleges száma lehet valamivel alacsonyabb (hogy sok ezer lesz, azt nehéz lenne vitatni), de lehet akár sokkal több is.
Most képzeljük el, mi történne, ha kiderülne, hogy olyan természeti katasztrófa fenyegeti az országot, amelyben százak vagy netán ezrek halhatnak meg. Kialakulna valamiféle politikai oldalakon átívelő közös cselekvés a várható tragédia megelőzésére? Nem tudjuk, de volt példa hasonlóra mondjuk a tiszai ciánszennyezés vagy a kolontári vörösiszap-baleset idején is. Mi különbözteti meg a mostani helyzetet az akkoriaktól? Egyfelől az, hogy a politika, és annak nyomán az ország mára végletesen, nemzetközi összehasonlításban is szinte példa nélküli módon polarizálódott. Másfelől pedig választás közeleg, amikor a társadalmi folyamatok a saját törvényszerűségeik alapján is a további polarizáció irányába haladnak. De elegendő ok ez arra, hogy meg se kíséreljük megvédeni a szóban forgó tízezer honfitársunk életét?
Ahhoz, hogy az áldozatok számát a minimumra lehessen szorítani, minden bizonnyal szükség lenne olyan időleges intézkedésekre, mint az iskolazár, a vendéglátóhelyek bezárása, a tömegrendezvények tiltása, a vásárlási idősávok és esetlegesen a kijárási korlátozás újbóli bevezetése, természetesen a megfelelő gazdasági kompenzációval párhuzamosan. Ennek a jelen viszonyok között – nem csupán idehaza, de az európai országok többségében is – egyedül akkor lenne realitása, ha a pártok közötti konszenzussal, a hozzáértő járványügyi szakemberek irányítása mellett történne. Vagyis nemcsak a kormányzó hatalomnak kellene egy lépéssel hátrébb lépnie, hanem az ellenzéknek is, kivonva a járványkezelést a potenciális kampánytémák közül.
Illúzió? Szerintem is, elsősorban amiatt – túllépve azon, hogy ki a hibás azért, hogy érdemben még csak beszélni sem lehet róla –, mert nulladik lépésként el kellene ismerni hozzá, hogy az ellenzék és a kormányoldal is része a nemzetnek; hogy egyiket sem tételezzük eredendően gonosznak, nemzetellenesnek és tudatosan ártó szándékúnak; és hogy létezik olyasmi, ami talán még az új parlament mandátumarányainál is fontosabb. Egyszóval valószínűtlen – de nem ér annyit tízezer élet, hogy legalább megpróbálkozzunk vele?
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. január 7-én.
