A tusnádfürdői verbális építőtábor a fideszes legendáriumban a „határon túli nemzetegyesítés” fejezetcím alatt szerepel. Két kisebb baj is van ezzel. Egyrészt a nemzet nincs egyesítve, sőt, tán sosem volt ennyire töredezett: a határon belüli végletes megosztottságot egyre hatékonyabban sikerül a határokon túl is szétteríteni. A szlovákiai magyarság látványosan nem kér az orbánizmusból, Nyugaton pedig országonként tíz- és százezres magyar közösségek jöttek létre a rezsim másfél évtizede alatt, amelyek kifejezetten a Fidesz-uralom elüldözöttjeiként tekintenek magukra – ennyit röviden az egyesítésről (de nagyon hosszan lehetne folytatni). Másrészt meg milyen nemzet, milyen nemzeti nyilvánosság már az, amelyben az egyetlen valóban fórumszerű, egymás meghallgatását és megértését legalább színleg felvállaló belpolitikai eszmecserét csak külföldön lehet megtartani?
A politikai uborkaszezon unalmát oldó hargitai szeánszok nagy kérdése sosem az, hogy mit akar a nemzet, hanem hogy mit akarna Orbán Viktor, ha hagynák, hogy azt csinálja, amit akar. A valóság általában nem hagyja, ezért az egy évvel korábbi nagy(nak szánt) mondások az aktuális alkalomra rendre szavatosságukat vesztik – persze csak akkor, ha nem értő füllel hallgatjuk. Merthogy akad azért, ami örök érvényű: amikor arról beszél a Cinege utcai streetfighter, hogy mit kapunk a korrupciómentes kormányzás, a tisztes munkabér, a jó oktatás, az életesélyt adó egészségügy stb. helyett. Tavaly gendert ígért, meg irgalmatlan mennyiségű méreggyárat a nyakunkba; úgy is lett. Idén meg már csak csupa régi, ócska, elhordott holmit: a NER-t tizenkét éven át a tenyeréből etető, az Orbán családot is multimilliárdossá tevő Európai Unió pocskondiázását, lebegtetett kilépést, LMBTQ-riogatást, se füle, se farka békemantrát, Kína-tömjénezést, 2040-ig szóló terveket (jól haladunk: Ausztria utolérése két év alatt alig tizenkét évvel került későbbre), meg fenyegetést, hogy decemberig már ne számítsunk semmi jóra. Ennyi volt a biztos kezű kormányos világvíziója 2023-ban: leginkább egy iránytű nélküli hajó hánykolódására hasonlított – a fő vonalait egy közepes képességű zsurnaliszta meg tudta volna rajzolni előre, kilencvenkilencszázalékos pontossággal.
De ha már így összeszaladt a nemzet – mármint az a töredéke, ami a tizenkétmilliós Kárpát-medencei magyarságból a miniszterelnök csonka nemzetképébe belefér –, a végére egy tanács a Fidesz rohamosztagosainak: ha Kocsis Máté még mindig nem érti, miért merik egyesek oroszbarátnak nevezni a pártját, füleljen oda, mit hazudott a maradék emberségét valahol a tusványosi susnyásban elhagyó Bayer Zsolt a kétszázezer magyar nőt végigerőszakoló ukránokról (most, amikor ukrán nőket erőszakolnak tömegesen az egyéb hadszíntereken meglehetősen visszafogottan teljesítő orosz rablóhadak). Akinek még van a fiókjában lovagkereszt, sürgősen szabaduljon meg tőle – nemcsak azért, mert ez innentől tényleg vállalhatatlan, hanem azért is, mert ha tovább inflálódik, lassan a német Vaskereszt lovagkeresztje is többet ér.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. július 24-én.
