Ha Európa jövőjét valóban itt a keleti végeken (és azon belül is elsősorban a Fideszben) írják, ahogy Orbán Viktor köreiben hiszik és – főként – terjesztik, akkor ez a jövő pillanatnyilag nincs túl jó bőrben. Ám ahogyan azt a legfrissebb uniós közvélemény-kutatások mutatják, a kétféle jövőkép – a Fideszé és Európáé – épp kezd elszakadni egymástól.
A rajtunk kívüli EU-ban a rubeljobboldal váratlanul leszállóágba került; még Szlovákiában is, ahol a putyinista kormánynak ellensúlya támadt egy nyugatos köztársaságielnök-jelölt személyében. Mintha a nehézségekbe lassan-lassan beleunó, és azokért értelemszerűen a mindenkori eliteket hibáztató európai közvélemény kezdené megérteni, hogy mi is a játszma tétje: hogy a revans legfeljebb napokig lesz édes, de utána az orosz befolyás akár évtizedekre a nyakukon maradhat.
Nem látni még tisztán, hogy van-e bármilyen összefüggés a Magyarországon a kegyelmi botránnyal elindult, majd a Magyar-üggyel a csúcsra (?) ért erjedés és a kontinentális fejlemények között. Simán lehet, hogy nincs – illetve annyi talán mindenképpen van, hogy a közhangulat most nem csak nálunk változik. De ha tényleg úgy van, hogy legalábbis az európai szélsőjobb előtt eddig Orbán vitte a zászlót, akkor önmagában egy magyar belpolitikai fordulatnak is lehet a határainkon túlnyúló hatása.
Igaz, egyelőre azt sem tudjuk, hogy idehaza lesz-e fordulat. Annyi látszik, hogy elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahonnan könnyebb másfelé továbbmenni, mint az eddigi irányt folytatni. Akik már 1988-89-ben is közéletileg aktívak voltak, azok számára talán valamennyire ismerős a helyzet: egyszerre van jelen a politika hitelvesztése, a gazdaság válsága, a külső finanszírozás elakadása és a nemzetközi bizonytalanság (sajnos az akkoriban tapasztalt általános optimizmus nélkül).
A magyar miniszterelnök a saját elmondása szerint arra építette a politikáját, hogy a hatalmának fennmaradásában a térségünkre rálátó összes nagyhatalom érdekelt legyen. Jelenleg azonban ez az érdekeltség – ráadásul kimondottan a mi kormányunk hibájából – sem a német, sem az amerikai kormányzat irányából nem áll fenn. Törökország, amelyet a rezsim valamiért a tényleges súlyánál is fontosabb vonatkoztatási pontként kezel, szintén nem olyan erős bástya már, mint akár csak egy évvel ezelőtt.
Itt tartunk: a NER-nek nyíltan már csupán az egész nyugati világot gyűlölő Oroszország szurkol, meg Kína, amely szintén egyértelműen a nyugati demokráciákkal szemben igyekszik kiépíteni a saját nagyhatalmi pozícióját – ha a nemzetromlás a cél, ilyen barátok mellett még ellenségre sincs szükség.
Egyszóval tényleg a kovásza lehetünk valaminek, de ami kisülni látszik, az a legkevésbé sem hasonlít új kenyérre. Akár a külső környezetet nézzük, akár a belső feltételeket, a rendszer tartós fennmaradásának esélyei tizennégy év alatt sosem voltak ennyire borúsak. Persze a szakirodalom szerint a rendszerváltáshoz kormányképes ellenzéki alternatíva is kellene – de az nem volt nekünk 88-89-ben sem.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. április 3-án.
